gróf Károlyi Lajos: Élmények visszapillantások - Fejér Megyei Levéltár közleményei 25. (Székesfehérvár, 1998)
Hadapródiskola - Pécs
hogy én, attól a naptól fogva, hogy megérkezett, egyre többször vettem fel a hadapródok szép, de kényes, nyári egyenruháját, vállpántja alá fűzve a mesterlövészeknek kijáró arany vörös bojtokat. A lehetőségekhez képest úgy intéztem, hogy amikor ez az egyenruha rajtam volt, éppen abban a szalonban akadjon valami halaszhatatlan dolgom vagy tennivalóm, amelyben ő is tartózkodott. Sajnálatosan sohasem egyedül, majdnem mindig gömbölyded barátja vagy éppen szüleim társaságában. Ha neki nem is, édesanyámnak azonnal szemet szúrhatott magatartásom, hiszen egyik pillanatról a másikra megváltoztam; felhagytam a horgászással és a rákászással, és amikor csak tudtam, a vendégek közelében maradtam, arról nem is szólva, hogy a hadapródok ezen nyári kimenő-egyenruháját mindig is utáltam, akkor pedig nap mint nap használtam. Azt, hogy anyám engem akart-e óvni, vagy esetleg, a hovatovább már elkerülhetetlent szerette volna száműzni a jövő messzeségébe, sem akkor, sem később nem kérdeztem meg tőle. így máig is rejtély számomra, hogy abban, ami rövidesen történt, játszott-e ő - tervébe esetleg atyámat is beavatva - valamilyen szerepet. Ugyanis az történt, hogy a tőlünk nem messze, a Sátoraljaújhelyen állomásozó határvadászok újonnan odahelyezett ezredparancsnoka valamilyen úton-módon megtudta, hogy illetékességi körzetében egy pécsi hadapródiskolás tartózkodik. Alighogy a vendégek megérkeztek, ez az ezredes, mintha házunk merő véletlen folytán éppen az útjába esett volna, váratlanul beállított hozzánk - ami már önmagában is eléggé szokatlan volt -, és minden különösebb indoklás nélkül meghívott egy háromnapos éleslövészet-gyakorlatra. Atyám, nagy meglepetésemre, igent mondott, és tudomásomra hozta, akár azonnal el is indulhatok. A szülői óhajjal természetesen most sem tudtam szembeszegülni, így azután, alig néhány óra elteltével, egy hadgyakorlat kellős közepében találtam magam. Vigasztalásomra csak az a villás, támaszlábon álló, nehéz páncéltörő puska szolgált, amely úgy rúgott, mint egy öszvér, és minden lövésnél akkora porfelhőt kavart, hogy az ellenség minden bizonnyal pillanatok alatt betájolhatta volna. Ezzel a puskával a gyakorlat alatt a legjobb találati eredményt én értem el, noha ezt a fegyverfajtát akkor láttam életemben először. A sors, ez a naiv ítélkező, ahogy Victor Hugo nevezte, végső soron mégis az én kezemre játszott. A gyakorlat végeztével, amikor hazatértem, több, kifejezetten kellemes meglepetés ért. Atyámat nem találtam otthon,
