gróf Károlyi Lajos: Élmények visszapillantások - Fejér Megyei Levéltár közleményei 25. (Székesfehérvár, 1998)

Hazádnak rendületlenül

hogy tényleg Károlyi"-mondattal tessékelt be mindkettőnket, és hívott meg ebédre. Mesélte, hogy az ostrom előtti hetekben a templomi kegytárgyakat, így például kelyheket, feszületeket és miseruhákat, szétosztogatta megőrzésre a lakosság között, és azokat később egytől-egyig mind visszakapta. Megmutatott egy gyönyörűen hímzett miseruhát, amelyen a feszület a trianoni magyar határokon állt, de feltüntette az ezeréves határokat is. A miseruha jobb és bal alsó sarkában egy-egy címer volt látható, az egyik Károlyi, a másikat nem ismertem meg. Magyar ünnepeken - mondotta ez a jó magyar, nem politizáló lelkész - ebben a miseruhában mondom a szentmisét, de úgy hogy ezt - és rámutatott a hátrész hímzéseire - a hívek is láthassák. Ezt a szívet melengető magatartást jó néhány kollégája is magáévá tehetné. Mesélte, hogy egy alkalommal egy német turistacsoportnak mutatta meg a templomot, magyarázva annak történetét és csodálatos épségben maradását. Magyarázta hallgatóinak, hogy a háború vége felé egy német üteg a szomszédos kastélyparkban volt felállítva, a célzást és lövést zavarta a templom egyik tornya. Egy fiatal hadnagy közölte vele, hogy felsőbb parancsra, azt fel kell robbantania. Az esperesnek hosszas érvelés, kérés és apellációk után sikerült meghiúsítania a parancs végrehajtását. Ekkor a turistacsoportból kivált egy ősz hajú, félkarú úr - és „Én voltam az a hadnagy, másnap vesztettem el a karomat" - megjegyzéssel lepte meg az esperest, melyet tapsvihar követett. Kicsi a világ ! E sorok írásával egyidejűleg folyt egy nemzetközi akció - beleértve családtagokat, kultúrszervezeteket és a máltai lovagrendet is, (amelynek három Károlyi tagja is van), hogy a szükséges restaurálási költségeket elő lehessen teremteni, hogy e kultúrtörténeti műemlék elkerülje számos, a nemzet hagyatékát képező palota, kastély és templom sorsát. Pest után a Dunántúl volt a célunk, de sajnos az idő kevés lévén, rövidre kellett utunkat szabni. Keszthely. Meg akartam látogatni a Festetich-kastélyt, amelyet akkor renováltak. Először nem akartak beengedni, de amikor mondtam, hogy akadémiai éveimben néhány hónapig ott laktam, a gondnok személyesen kísért körül. A híres könyvtárból hiányoztak a ferdetetejű asztalok, amelyekben annak idején az éremgyűjtemény volt. Megkérdeztem, mi lett velük? „Hát tényleg jól tetszett ismerni a kastélyt, az érmek eltűntek, de az asztalok most egy másik teremben vannak."