gróf Károlyi Lajos: Élmények visszapillantások - Fejér Megyei Levéltár közleményei 25. (Székesfehérvár, 1998)

Hazádnak rendületlenül

csolni kezdenek, ugyanúgy mint régen, amikor érkeztünk, és első, visszafojthatatlan könnyeim kicsordulnak. Egy öreg taxus (tiszafa) bokor mögött megállok, kiszállunk, szótlanul megyek a ház felé. Szokatlanul kopasz, az évszázados, félméter vastag borostyánt leszedték, az udvar közepén levő szökőkút üres, a márványszobrocskából nem szökell a víz, a teraszon üldögél néhány öreg lakó, a toronyóra alatti címerről leverték a koronát, és az emeleti ablakokból lóg a szellőző ágynemű. Az érzések ecsetelése felesleges, egyesek talán megértik. Hiába mondja az ember önmagának, hogy a Mindenható csak kölcsönadta és aztán visszavette. Akkor egy család volt boldog ebben a házban, most pedig 300 ember élheti itt talán megelégedetten élete alkonyát, de a régi emlékek sokasága nem engedi meg az érzelmek nélküli gondolatvilágot. Nem mentem be, nem beszéltem senkivel, lassan megfordultam. A kapusháznál kiszálltam, megköszöntem a kapunyitást, megöleltem az öreget, mindkettőnk könnyei kicsordultak, és a plébániához hajtottam. Közben kíváncsi szemek követtek, az ajtókban és kertkapukban állók integettek, az anyóka közben elterjeszthette ittlétem hírét. Előkerült az öreg Felicián atya - kerékpáron jött, nadrágján bokaszorító, arcán háromnapos szakáll - a fiatal ferencrendi „koldus-barátból" magára nem adó aggastyán lett, vagy legalább is - akarva, nem akarva azt a benyomást keltette. Kértem, hogy kísérjen el a tanácsházára, szeretném az elnököt meglátogatni. Oda is vitt, a nevemet feleslegesen kiabálva. Az épület a volt jószágkormányzóság volt, az elnök szobája volt apám irodája. Ugyanazok a bútorok, ugyanaz az asztal és ugyanott állottak, mint régen. Péter és én bemegyünk, Felicián a nevemet mondja, az elnök úr ülve marad. Két percig várok, aztán megunom az állást, leülök és elkezdek barátommal beszélgetni. Eltelik megint jó néhány perc, aztán mégis feláll a tanácselnök, és most először megszólal: „Nahát, mégis eljött." „Amint látja elnök úr, igen, de nem értem a nahát szó okát? Én mint a falu gyermeke jöttem ide szülőházamat meglátogatni, ön Erdélyből menekült, és csak néhány éve van itt, az én családom már pár száz éve, tehát mégiscsak nehéz tőlem elvitatni a látogatás jogát. Nem a történelem lap-