gróf Károlyi Lajos: Élmények visszapillantások - Fejér Megyei Levéltár közleményei 25. (Székesfehérvár, 1998)

Hazádnak rendületlenül

10 kilométerre van a várostól; tudtam, hogy arról jobbra fordult le, „egy akácos után" a földút, amely a fövadász - Jelinek volt a neve - házához vezetett. Néztem, kerestem, se út, se akácos, az országutat szegélyező, vöröslevelű berberisz borbolya bokrok kivágva. Az alföldi táblák egyhangúságát megtörő szilvafák, amelyek bár a szántást és aratást régen megnehezítették, már nem léteztek. Úgyszintén a 40-60 holdas táblákat régen szegélyező orgonabokrok sem, helyettük nagyterületű monokultúrák, de szépen ültetve és megművelve. A távolban balra feltűntek a park évszázados fái, köztük kimagaslott a Magyarországon tudtommal akkor legnagyobb abies nordmaniana-ja . A volt ménesistállót jobbra eltakarják a fák, és a régi Holt-Tisza-ág helyén a harmincas években létesített akác-, nyár-, fekete- és vörösfenyőerdőknek csak maradványai láthatók. Az országutat itt szegélyező gesztenyefák - váltakozva egy fehér, egy vörös - még megvannak, jócskát nőttek azóta, de az eléjük ültetett orgonabokrok helyét elfoglalta az azóta kiszélesített út. A templom előtti útkanyarban leállítom a kocsit; kiszállunk, nézem az első világháborús halottak emlékszobrát, az Alajos dédatyám által építtetett nagy, hegyestornyú templomot, annak szomorúan hulló vakolatát. Amint ott állok, gondolataimmal szótlanul küszködve, elmegy mellettem egy öreg, fejkendős anyóka, rámnéz, összecsapja kezeit és felkiált: „Jézus Isten, ez a Lajos gróf, és ma van a születésnapja!" Egy napot tévedett. Megfordulok, visszahajtok néhány száz métert, és megállok a park főbejárati vaskapujánál. Előtte ül egy jó magyar arcú bácsika, akit nem ismertem. Kérdem tőle, hogy megnézhetném-e a kastélyt közelebbről. „Hát kérem szépen azt nem lehet - ez most egy szociális otthon." „Nézze, nem tudna most kivételt tenni - mondom -, messziről jöttem, itt születtem, szeretném még egyszer megnézni." Szavaim hatása mindkettőnket, Pétert és engem, bámulatba ejtett. Felugrott, tisztelgett, előkiáltott egy Jancsi nevű fiút, kinyittatta a kapuszárnyakat, és a már régóta nem hallott megszólítás: „Tessék parancsolni!" ' Lassan halad a nagy kocsi, kerekei alatt a salak ugyanúgy hangzik, mint 30 évvel ezelőtt, a celtis-fák derékvastagságú alsó ágai már majdnem a földet érintik, mintha gondterhelten támaszkodni akarnának. A sudár szilfák megvannak, a kékfenyők majd kétszer akkorák, a pávák riká-