gróf Károlyi Lajos: Élmények visszapillantások - Fejér Megyei Levéltár közleményei 25. (Székesfehérvár, 1998)

Hazádnak rendületlenül

amelynek következményi lehetnek. Óvatosan, meggondolva feleltem kérdéseire, azt is mondtam, hogy mennyire megleptek a jó utak, hiszen régen nem tudtam volna egy ilyen kocsival ennyi utat bejárni. Erre csak azt mondta, hogy „Igen, igen - de nyugaton miért építettek még többet?" Megtelt a tartály. A számla nekünk - angol, francia és német árakhoz szokottaknak - filléres volt. Közben a fiatalember még egy kisebb történelmi előadást is tartott. Tudása és a mondottak főleg azért leptek meg, mert ő a háború végén születhetett, hogyan tudhatott ennyit az Árpád-házról, Rákócziról és az őseimről. Amikor fizettem, rámnézett és a következő szavakkal lepett meg: „Kérem, tessék ezt ajándékként és vezeklésemként elfogadni, azért, hogy évekig hittünk azoknak a valótlanságoknak, amelyeket egyesek magukról terjesztettek." Nagynehezen, hosszabb vita után mégis rá tudtam ezt az összeget erőszakolni, és torokfojtogató érzéssel, könnybelábadt szemekkel ültem be a kocsiba. Péternek az egész beszélgetést lefordítottam, amire azt válaszolta: „Ha ezt otthon elmeséljük, talán nem is hiszik el!" Telkibánya után, az első valóban szívmelengető epizód. Sárospatak. A hotel felvonója nem működött. Garázs nem volt, s nem akartuk összes poggyászunkat éjjelre a kocsiban hagyni. Megkérdeztem a „recepcionistát", hogy van-e valaki, aki segíthetne táskáinkat az emeletre felvinni. Csak annyit válaszolt: „nincs", és elfordult. Később előzékenységének még egy példáját adta, amikor kértem, hogy foglaljon egy híres étteremben - amelynek nevét sajnos elfelejtettem - számunkra egy asztalt. Erre a válasz „nem érek rá" volt, csak azért, hogy továbbolvashassa ponyvaregényét. Barátom meg is jegyezte: „Ennek gyorsan felkopna az álla, nálunk a hotelszakmában". Az igazság kedvéért azért leszögezendő, hogy kéthetes utam alkalmával ez a polgár volt az egyedüli, aki palástolatlan ellenszenvét ennyire kimutatta. A vendéglőben, a zsúfoltság ellenére, az előzékenység a másik végletbe csapott át, amikor a főpincér nevemet megtudta. Aztán a Hortobágy, a híres híd, a ménes, a csikósok, a csárda - ezernyi liba és kacsa -, a harminc év óta először látott gémeskutak, az alföldi síkság, Petőfit idézve: „itt az én világom", majd a Tisza és végül közelebbi hazám, Csongrád megye. Egy szentesi szállodában leraktuk táskáinkat, aztán rátértem a régi, Orosházára vezető útra. Emlékeztem, hogy a volt birtokhatár körülbelül