gróf Károlyi Lajos: Élmények visszapillantások - Fejér Megyei Levéltár közleményei 25. (Székesfehérvár, 1998)

Anatólia, Kurdisztán

bennünket. A járás hóráf nélkül fárasztó volt. A kurdokat küldtük előre, őket a fagyott hókéreg még elbírta, de mi ketten minden lépésnél térden felül süllyedtünk a hóba. Talán egy órája lehettünk úton, amikor egy sebes folyású patakhoz érkeztünk, amelyen át akartunk jutni. Helyenként a hópadkák teljesen eltakarták a vizet, és a kurdok itt akartak a túlsó partra jutni. Találtak is egy megfelelőnek ígérkező helyet, ahol ők át is jutottak, de Friedl, aki a súlykülönbségről megfeledkezett, a nyomukban haladva a hópadon átszakadt és derékig süllyedt a jeges vízbe. Nem tudott a lábán megállni, a sebes ár elrántotta. A patak helyenként csak egy méter széles volt, itt voltak a hófödte részek, máshol 2-3 méter lehetett. Szerencsére közel voltam Friedlhez. Ledobtam a puskámat a hóba, és eléje szaladtam, nehogy az ár egy hóhíd alá sodorja. Helyenként olyan meredek volt a part, hogy nem tudtam elérni. Amíg a gallérjánál fogva ki tudtam húzni, bizonyára eltelt jó néhány perc. Mint orvos, tudatában volt egy ilyen lehűlés veszélyének, így egy pillanatig sem habozott, kivetkőzött vizes ruhájából. Félig-meddig szárazra és kicsit melegre dörzsöltem sálammal, aztán ráadtam a kabátomat, majd korábbi nyomainkat követve, futva igyekeztünk haza. Egy forró tea - sok rákival - meg is tette a szükséges hatást. Lassan kékes színű ajkai is egészségesebb színt öltöttek. Természetesen a meleg szobában maradt, én pedig visszamentem az elhagyott puskámért. A korai „ebéd" után még egy hosszú „sétát" tettem; teljesen eredménytelenül. A következő napok hegymászással, nehéz terepjárással teltek el anélkül, hogy valamit is láttunk volna. Be kellett ismernünk, hogy a tavasz késése miatt a medvék még téli álmukat alusszák, és hogy ittlétünk, bár igen egészséges, de vadászatilag kifejezetten meddő időtöltés. Elhatároztuk, hogy még egy napig maradunk, és azután északkeleti irányban a bezoárok vidékére megyünk. Sorsot húztunk, és én húztam a legtávolabbi, legnehezebb utat. Őszintén szólva, elegem volt az állandó, combig érő hótaposásból, hóba süppedésből, a fárasztó, kilátástalan, 8-10 órás hegymászásokból, és felajánlottam az én pagonyomat. Friedl - annak ellenére - kapva-kapott az ajánlaton, hogy a legidősebb ő volt közöttünk, elsőnek indult a hosszú útra. Az általa először „kihúzott", illetve kisorsolt pagony könnyű volt, de ugyanolyan meddőnek bizonyult, mint az eddigiek. Elég korán érkeztem vissza Mehmeddel, aki ezen a napon engem kísért. Amikor beléptem szerény hajlékomba, ágyamon egy kamaszkorú fi-