gróf Károlyi Lajos: Élmények visszapillantások - Fejér Megyei Levéltár közleményei 25. (Székesfehérvár, 1998)

Argentína

Ez a viszonylagos jólét lehetővé tette, hogy következő szabadságomra egy argentin túrát szervezhessek. Habár a szaklapokban már aránylag sokat lehetett olvasni az argentínai szarvasokról, de az összefüggően megírt, praktikus tényekkel alátámasztott könyvek száma a nemzetközi szakirodalomban még igen gyér volt. Ez azért is sajnálatos, mivel ezt a nem őshonos vadat csak a századunk tízes éveiben telepítették új hazájába, ahol - mondhatni - ideális környezetre talált. 1906-ban hozatta Pedro Luro - egy argentin földbirtokos - az első európai szarvasokat (cervus elaphus) az országba, néhányat az osztrák Alpok hegyes vidékéről, másokat egy, az akkori Osztrák-Magyar Monarchiában fekvő Kárpátok-beli nagybirtokról. A szarvasokat a pampának nevezett 800 hektáros, bekerített birtokán engedte szabadon. Ezek utódjaiból hozatta át a német eredetű Robert Hohmann 80.000 hektáros Collunco nevű birtokára, San Martin város közelébe azt a 18 szarvast, amelyek az Andokban és Chilében a jelenleg élő szarvasok őseinek tekinthetők. Állítólag az egész birtok rúdfával és fatönkökkel volt bekerítve, de én 1954-ben már csak a kerítés nyugatra eső maradványait láttam. Függetlenül az impozáns és költséges kerítés méreteitől, 1927-ben egy nagy hótorlaszon keresztül számos szarvas elhagyta a Collunco „estanciát", az évek során a szélrózsa minden irányába elszéledve benépesített egy félmillió hektárnyi - vagy még nagyobb - területet. Az első európai, aki ezekről a kapitális szarvasokról hírt hozott az európai vadászkörökbe, egy von Kampe nevű vadász volt, aki országa nagykövete volt Chilében. Egy szarvasbőgés alkalmával 1950-ben vagy 1952ben 5 aranyérmes bikát lőtt. Vadászkörökben a hír természetesen futótűzként terjedt el. Vadásztörvények nem léteztek, legalábbis nem a szarvasokkal kapcsolatban. Természetesen ellensége az emberen, az elvadult kutyákon és a pumákon kívül nem lévén, évente 10 hónapon keresztül zöld táplálékhoz jutva érthető, hogy erősen elszaporodtak. Ezt követte az „estanciákon" csökkenő legelő lehetőség, amelyet először a szarvasmarhák sínylették meg. Ekkor kezdődtek az első viták, nézeteltérések a marhatenyésztők és a vadászok között. Az első szarvasvadászattal kapcsolatos rendeletek az 1950-es évek közepén születtek, és magukba foglalták - a szaktudás teljes hiányában az egyéni érdekek túlértékelésével - a hibacsírák sokaságát. Ezek az állami birtokokon (Parques Nationales) általános jellegű minőségi hanyatlást