Bordi Imre: A gulag rabja voltam - Fejér Megyei Levéltár közleményei 19. (Székesfehérvár, 1995)

megállt a vonat, vertük a vagon falát és ordítottunk. Viszont nem volt éjjeli ellenőrzés. Nem merték megkockáztatni. A nappalihoz is 8-10 katona jött biztosítani. A negyedik napon a létszámellenőrzés (proverka) után feladtak egy hordó vizet. Mint az őrültek, úgy vetette magát a szerencsétlen kiszikkadt nép a hordóra. Az eredménye az lett, hogy a víz kiömlött, széttiporták, innni csak egy párnak sikerült. Könyörögtünk még vízért, de nem adtak. „Miért öntötték ki?" - mondták. Délben azért újra adtak. Ezt a litvánok mentették meg. Vagy tízen, szép szálas fiatalemberek körülállták a hordót, ütöttek, rúgtak, míg sorba nem rendeződtünk, s így mindenkinek jutott víz. Egyre hidegebb lett, észrevehető volt, hogy északra tartunk. Egyik reggel Prókai Pista nem tudott felkelni - ruhája a vagon oldalához fagyott. Jó két hetes utazás után megérkeztünk. Ebédet a vagonban kaptunk, utána kezdődött a kivagonírozás. A szállító őrség adott át a helyi őrségnek. A szokott procedúra, po pijaty, számlálás. Nagyon hamar sötétedett, ez az őröket idegesítette, mi pedig nagyon fáztunk. Úgy egy kilométeres menetelés után már teljes sötétben érkeztünk a lágerkapuhoz. Akkorra már tudtuk, hogy az 50l-es építkezés tranzit lágerébe (pereszilkára) érkeztünk, Kotlaszba. Amikor a kaput kinyitották és beszámoltak rajta (pontosan úgy, mint Lembergben), a sötét háttér mögött négy, lángcsóvákat kidobáló kémény fényeit láttuk. Körös-körül a kivilágított kerítés őrtornyokkal, ránk irányított géppuskákkal. Az első pillanatban azt hittem - s nem csak én -, hogy megsemmisítő táborba hoztak, s a krematóriumok felfűtve várják a transzportot. 1947-re már kellően ismertük a németországi haláltáborokat, elfogásunk óta elégszer a szemünkre vetették, mintha mi tettük volna, és bizony sokszor kívántak és ígértek nekünk hasonló sorsot. A második számolás előtt - mielőtt a belső sorompón beengedtek volna, az aggályunk bizonyossággá vált. Közölték ugyanis velünk, hogy fürdőbe megyünk. Ekkor éreztem igazi halálfélelmet. Amikor elítéltek, az oly érthetetlen és felfoghatatlan volt, hogy szinte el sem jutott a tudatomig, hogy az valóság és végrehajtható lehet. Mindezek ellenére, bíztam és reménykedtem az igazamban. Most viszont tudtam, hogy