Bordi Imre: A gulag rabja voltam - Fejér Megyei Levéltár közleményei 19. (Székesfehérvár, 1995)

Egy unatkozó társaság, a hely és a kor ízlésének megfelelően kőkertet készített. Ez nagyon nagy divat volt a Szovjetunióban, minden állomáson, a töltéseken, hidak, átereszek mellett csinálták, meszelt és színesre festett kövekből, üvegcserépből címert és jelmondatokat raktak ki. A mieink két egymást érintő körbe a szovjet és a magyar Kossuth-címert rakták ki. Amikor elkészült, a parancsnok szétbontatta, hiszen akkor már nem volt az ország címere. Mi ezt persze akkor, ott nem tudhattuk. Ha jól emlékszem, egy kétforintoson mutatta meg a parancsnok az új magyar címert. Olyat meg a mieink nem akartak csinálni. Ez is vegyes érzelmeket váltott ki. November elejére elmérgesedett a helyzet. Az idő is elromlott, a barakkokban egyre nehezebben viseltük el egymást, mint amíg a szabadban szétszéledhettünk. Napirenden voltak a felcsattanások, az átfutó, de a légkört mégis rontó veszekedések. A novemberi ünnepek előtt a parancsnok személyesen járt teremről teremre csitítani a népet és megpróbált műsort szervezni az ünnepre. Nem sikerült. Többen nem bírták az idegi terhelést, és elborult az elméjük. Volt egy öreg bácsi, aki az unokájának faragott egy babát, amelynek egy madzag segítségével mozgatni lehetett a kezét-lábát. A végén már nem lehetett beszélni vele - mozog a keze, mozog a lába -, csak ezt hajtogatta. Előfordult egy pár kellemetlen affér is. Néhányan ugyanis az otthon szelét érezvén, minősíthetetlenül kezdtek viselkedni, ők hamar elszigetelődtek. A szótlanul, de mindenki által elfogadott tábori tanács szószólója Menczer Guszti lett. Nagy érdemei voltak a tábori rend megőrzésében, és a parancsnoksággal való kapcsolattartásban. Nem csak kérni, követelni is tudott, és tekintélyt vívott ki az oroszok és a társaink között egyaránt. Érdekes volt tapasztalni, hogy míg a lágerekben a konyhára bejutni - akár krumplipucolónak is - óriási kegyet jelentett a szakács részéről, és földöntúli szerencse a kiválasztott számára, most egyre nagyobb gondként jelentkezett a konyhasóknak segéderőt biztosítani. Pedig itt is akadt sok éhes, és a dobávkáért - amit itt már elegánsabban repetának hívtunk - kuncsorgó és az adag kicsiségét reklamáló társunk.