Bordi Imre: A gulag rabja voltam - Fejér Megyei Levéltár közleményei 19. (Székesfehérvár, 1995)

November 18-án az esti létszámellenőrzésnél az ABC első feléhez tartozó 750 embert a láger alsó területére irányították. Megtörtént a sokadik egyeztetés az ügyiratokkal, a használtabb felsőruháinkat újra kicserélték. Ezen az éjjelen alig aludtunk. Másnap, november 19-én elérkezett a várva várt nap. (Érdekes! Fogságom négy jelentős fordulóját szeretteim születésnapjával tudom megjegyezni. Szeptember 4. édesanyám születésnapja, indulás Lembergből északra; június 23. édesapám születésnapja, indítás Sopronkőhidára 1947-ben. Indítás haza 1953-ban. November 19. nővérem születésnapja, indulás Lembergből, de most haza!) November 19-én reggel felsorakoztunk. A parancsnok megilletődött hangon búcsúztatott. Kérte, hogy ne a rossz emlékek maradjanak meg bennünk, egyes emberek hibájáért ne az egész szovjet népre haragudjunk. Teljes jogú állampolgárként engednek el, ami történt, az a háború következményeinek tudható be. A háború alatt és közvetlenül utána a szükségintézkedések előidézhettek nemkívánatos tévedéseket, olyanokat, mint amilyenek a mi eseteink voltak. Végső kérdésként felvetette, hogy van-e valakinek kifogása, panasza a velünk kapcsolatban állt őrszemélyzettel, illetve a parancsnokság beosztottjaival kapcsolatban. Harsány nemleges válaszunkra leparolázott velünk, kinyílt a kapu, és mi gyalogmenetben megindultunk az állomás felé. Mennyivel más volt ez a menet, mint 1947 augusztus végén, amikor zuhogó esőben jöttünk! Őrség nem volt körülöttünk, mi vidáman meneteltünk a szép időben. Az állomáson már várt a szerelvény. A vagonokban priccsek körben, középen kályha. Fenyőággal, magyar zászlóval díszítették a kocsikat. A szerelvény elejére egy személykocsit állítottak - abban foglaltak helyet a szovjet kíséret tagjai, kb. 8-10 fő, és az általunk vagononként választott összekötők. Délután indultunk el. Hamar besötétedett, lehűlt a levegő. Becsuktuk a vagonajtót, úgysem láttunk volna semmit, és befűtöttünk. És újra ránktörtek az aggályok. Mire megyünk haza? Élnek-e szeretteink? Különösen fájdalmas volt a családosok gondja. Él-e a feleségük? Megvárta-e, hiszen semmi életjelt nem tudtak adni 7-10 éve! Mi van a gyerekekkel? Lassan elnyomott az álom. Reggel Munkácson állt a vonat. Mondták, három óra múlva megyünk tovább, aki akar kiszállhat, de pontosnak kell lenni, mert senkire