Polgár Péter Antal: „S falvak csöndjén dühök remegnek” - Fejér megyei történeti évkönyv 27. (Mór - Székesfehérvár, 2006)
Befejezés
deni. Az ezekkel kapcsolatban szerzett megdöbbentő negatív élményei indukálták aztán, a megtorlás idején a semmi mással nem indokolható bosszút. Nem sajátmagában, elhibázott, erőszakos politikájában, hanem tőle független külső tényezőkben vélte, akarta megtalálni az okokat: a Nyugat ármánykodásában, az addig meglapult horthysták, fasiszták restaurációs törekvéseiben. Kétségtelen tény, hogy - mint mindig, minden korban - a Rákosi-rendszer Magyarországa ellen is működtek diverzánsok, hírszerzők, kémek, akik ügynökeiket a disszidensekből toborozták. S nyilvánvaló az is, hogy segítőket is találtak a „népi demokráciával" szembehelyezkedő, annak kudarcait kárörömmel figyelő itthon maradtak között. Mindez azonban csepp volt a tengerben. Ezek a valójában egyedi esetek önmagukban soha nem vezethettek volna 1956. október 23-hoz, ha a forradalmi helyzet nem érlelődött volna meg a megelőző 11 évben. Ha a magyarországi szocializmus kialakulása egy szerves fejlődés eredménye, és nem egy idegen nagyhatalom által az országra kényszerített társadalmi berendezkedés lett volna. Éppen ezért természetes, hogy a magyar lakosság jelentős része pusztán elviselte a népi demokráciát, de nem volt annak feltétlen híve, egy kisebbség pedig kifejezetten az ellensége volt annak. 360 Ugyanakkor realistaként elfogadta mint status quot, abban a reményben, hogy annak egy emberibb változata létrehozható. (Az átlagember lekenyerezése, a megváltoztathatatlannak, örökkévalónak látszó társadalmi rendszerbe való betagolása csak a nagy sakkjátékosnak, Kádár Jánosnak sikerült mintegy évtizednyi összekacsintós politikájával.) A forradalom lefolyásával kapcsolatban a sikeres pártpropaganda hatására számtalan sztereotípia tartja magát. Ezek közül sorra veszünk néhányat. így például a nemzetőrség tagjai közt látszólag túlreprezentáltak a Horthy-rendszer erőszakszerveiben (is), illetve a közigazgatásban szolgálatot teljesített személyek. „Horthysta" hivatásos katonatiszt volt Bándy Pál és Gömbös Zoltán százados, tartalékos hadnagy volt Szemző Gyula, tartalékos főhadnagy volt Túlesik Tibor, tartalékos százados volt Schiffer János. A háború után (részben) politikai okok miatt kollektíve háborús bűnösnek nyilvánított csendőrségben szolgált tiszthelyettesként Köves István, Lendvai Konrád, Kovács Gyula, a bakonycsernyei nemzetőrség parancsnoka, Simon József és a bakonykúti nemzetőrparancsnok, Solymosi Lajos. A járásban megválasztott nemzeti bizottsági tisztségviselők közül szintén csendőr volt Horváth István (Magyaralmás). Rendőr volt a Horthyrendszerben Varga Miklós járási nemzetőrparancsnok és Szabadi Ferenc (utóbbit egyesek Móron ma is csendőrként emlegetik, holott nem volt az), ugyanakkor mindketten az ún. „demokratikus" rendőrségben is szolgáltak még az 1950-es évek elején. Ez a névsor sokak szemében azt látszik bizonyítani, hogy a(z ellenforradalom kétséget kizáróan vissza akarta állítani a bukott Horthy-„fasizmust", s ők a régi rend „előőrsei" voltak. Mindez hamis beállítás, az események, 360 A 7. számú lábjegyzetben hivatkozott tanulmányomban részletesen bemutatom az 1948 és 1953 között Móron lezajlott „népi demokrácia ellenes fegyveres szervezkedés és idegen hatalmak javára történő kémkedés" históriáját, amelyben több végrehajtott halálos ítéletet és számos súlyos börtönbüntetést hoztak a perek során. Mindez azonban nem volt közvetlen összefüggésben az össznépi megmozdulásként kirobbant forradalommal.
