Fejér Megyei Történeti Évkönyv 22. (Székesfehérvár, 1991)

Farkas Gábor: Perkáta (Kisperkáta)

élelmiszerszükségletének ellátására. 1756 szeptember elején például 15 pulykát, 20 ludat, 16 récét, 65 csirkét szállítottak el, máskor vizát vittek fel nagyobb mennyiségben, melyet a balatoni halászoktól vásárolt az ispán. Ugyancsak Győrbe küldték fel a nyúl-, a fogoly-, a vadkacsavadászat eredményeit is. 1756 őszén megkezdték a templom renoválását. Szeptember 5-én a tetőfát is megvásárolták, s az ácsok 7-én megkezdték annak kifaragását, Ügy tűnik a jelentések soraiból, hogy az ácsok a templom szerkezetét október végéig elkészítették. A kőművesek azonban tovább dolgoztak, 1357. szeptember 29-re készültek el a szentély boltozatával. 1757 tavaszán a vetést április elején befejezte az ispán: 164 mérő zab, 120 mérő árpa, 25 mérő tavaszi búza, 18 mérő tavaszi rozs vetést készítettek a majorsági földön. Az ispán szerint többet is tudnának vetni, mert vetőmagjuk van, de a szántóföldből kifogytak, gyepbe pedig nem akart vetni. A gyepbe vetés azt jelentette, hogy a gyepet most, a vetés előtt szántották volna fel. 1757 tavaszán az őszi vetések igen szépen fejlődnek a majorsági földeken, de a jobbágyok földjein a vetés elég ritkán kelt. Volt olyan jobbágygazda, aki tavaszi gabonát vetett az őszi vetés helyébe, mivel az a télen nem fejlődött ki. Az uradalmi ispán reménykedik, hogy ebben az évben búzából, rozsból jó termés lesz, és hozzá is teszi a fohászkodást: „bárcsak, a fölséges Űr Isten egy jó meleg esővel áldana meg bennünket, így lehetne jó reménységünk." Ügy tűnik, a termés valóban sikerült: a majorsági földeken 380 öreg kereszt búzát, 50 öreg kereszt tavaszi búzát, 33 öreg kereszt tavaszi rozsot, 161 öreg kereszt zabot, 176 öreg kereszt árpát arattak, melyet augusztus 25-ig behordták. 1757 őszén azonban a gabonanyomtatást a sűrű időközökben lehulló eső nagyban gátolta. A munkával csak 1758 újévére végeztek. Az uradalmi ispán négy kazal szénát is rakatott, mert az állattenyésztésre egyre nagyobb gondot fordítottak a majorságban. A kies határban kultúráltságot igyekezett teremteni. 1757 november elején, közepén 414 szál fűzfát ültettek a perkátai határban, a Külsőberekben, másképpen Berekalján. A mezőgazdaságot jól értő ispán az adonyi határ miatt gyakran került ellentétbe az ottani uradalmi tisztekkel. Ezt többször is jelezte Győrbe a házfőnöknek. A kérdés rendezésére hamarosan intézkedtek is. 1758. augusztus 27—31 között Szüllő Antal, a királyi ítélőtábla jegyzője több perkátai tanúval határjárást végzett Adony, Cikola és Perkáta között. A határjárás Adony mezőváros felé vezető királyi úttól kezdődött. Az út mellett közvetlenül, annak keleti oldalán állt az a határhalom, amely ősidők óta jelezte a perkátai és az adonyi határt. Ez volt a fő határjel, de ezt az adonyiak ekékkel erősen szétdúlták, mivel 5 évvel korábban még 3 könyök magas volt. Ezután a királyi úton áthaladva egyenes vonalban 850 lépést tettek. Itt elértek a — köznyelv által „rókalikas határnak" nevezett újabb halomhoz, amely egykor a völgy oldalában állott, de ekkor csak maradványaiban látszott. Ettől a hiányos halomtól a völgyben tovább haladtak 360 lépést, ugyancsak nyugati irányban. Ekkor egy magasabb határhalomhoz értek, amelynek „sas fészkes határ" volt a neve. Ez a halom emberemlékezet óta határjel