Kállay István: Fehérvár regimentuma 1688-1849. A város mindennapjai - Fejér Megyei Történeti Évkönyv 18. (Székesfehérvár, 1988)

Társadalom - Polgárok , lakosok

A külföldről jöttéktől a XVIII. századi telepítések idején nem követeltek még elbocsátó levelet. Mindenesetre előny volt, ha az illető helybeli lányt vett el, mint pl. 1739-ben a felső-ausztriai Johann Gder, aki öröksége miatt jött Fehérvárra, majd egy városbeli lányt vett el. Az 1760-as évektől kezdve a város már nem várta a telepeseket. 1764-ben jelentette a kamarának, hogy „telepítés nem szükséges, a város alig tud még valakit befogadni". Ezt ismételte meg 1802-ben a tanács: „A városnak nincs szüksége bevándorlókra, van elég lakosa." 1817-ben, amikor a helytartótanács arról tájékoztatta a várost, hogy Württembergből és Baden hercegségből sokan akarnak az országba települni, a magisztrátus azt felelte, hogy ,,a város birtokához képest elég népes, ilyen emberekre szükség nincsen".

102 Ettől függetlenül lassú betelepülés állandóan volt a városba. 1789ben pl. Hadaun Antal a bécsi tanácstól hozott bizonyítványt a magatartásáról, életviteléről és vagyonáról. 1799-ben egy bajorországi betelepülőt a szószóló is ajánlott. Ugyanebben az évben egy alsó-ausztriai (schwandorfi) születésű lakos a palotai uradalom bizonyítványával érkezett a városba. Ebben az időben a tanács mindig megkövetelte az elbocsátó levelet.

103 1814-ben kapta meg a város a helytartótanács rendeletét, amely szerint azok a német tartományokból származó emberek, akik hazájukból elbocsátó levelet hoztak (vagy ha a visszatérési határidő nincs megjelölve), ha 10 évig itt élnek, az országban szabadon letelepedhetnek. 1820-ban erre hivatkozva kért incolatust Fehérvárott Schreiber Flórián, aki már 14 éve az országban és 10 éve a városban lakott. Mivel nem volt elbocsátó levele, a tanács szerezte ezt meg neki a csehországi Dreiborn uradalomtól. A tanács intézte el az elbocsátó levelet 1828-ban Kremsből a Zöldfa vendégfogadó pincérének; a következő évben Csehországból egy sörfőzőlegénynek. Előbbi a fogadó árendásnéját vette el, utóbbi egy polgártól fundust és hozzá tartozó három szántót kapott.

105 Néha érte meglepetést is a várost, amikor elbocsátó levelet igyekezett szerezni. 1830-ban a schwarzenbachi uradalmi tisztség azt felelte egy megkeresésére, hogy a Fehérvárott letelepedni akaró „a katonaság elől bujkáló személy, így kérik, hogy hazájába utasítsák". A tanács azonban nem ezt tette, hanem miután egy tekintélyes polgár jótállt érte, a városban tartotta, „amíg a katonai elbocsátásáról határoznak". Az ügyet ezzel ad acta tették.

106 Az 1830-as évektől a város már egyre kevésbé intézte a jelentkezők számára az elbocsátást. 1830-ban Grosz Pál kocsmájának és kávéházának bérlője kérte a tanácsot: eszközölje ki neki a hónából való elbocsátást. A tanács válasza: „A kérést nem teljesítik, maga eszközölje az elbocsátást". 1832-ben egy hasonló elutasítást még azzal is súlyosbítottak, hogy „a városban nincs rá szükség" (ti. jelentkezőre). 1842-ben Gertner Frigyes pincét vett a Gugás-völgyben. A városi ügyész a tanács előtt jelentette be, hogy nevezett még nem mutatta meg a külföldi elbocsátó levelét: „Addig, amíg azt be nem mutatja, sem az itt lakás, sem a vétel nem engedtetik meg neki". Három havi haladékot kapott a megszerzésére. A továbbiak figyelemmel kísérése a kapitányi hivatal feladata; az ő dolga volt jelenteni, ha a levél megérkezett.

107