Fejér Megyei Történeti Évkönyv 12. (Székesfehérvár, 1978)
Tanulmányok - Heiczinger János: Fejezetek a cigánykérdés alakulásáról
Ugyancsak egyhangúan igen a válasz arra a kérdésre, hogy alá van-e vetve a falu bírájának. Ez természetes, hiszen ez volt a megtelepedés feltétele és biztosítéka. Mint a rendelkezésekből kitűnik, a bíró a maga bőrével felelt felsőbbsége előtt a falujában marasztott cigányok viselkedéséért. Elmondhatjuk, hogy szinte kizárólag rajtuk múlott az akció sikere. A bíró érintkezett a cigányokkal, tőle szerezte értesüléseit és foglalta jelentésébe a vármegyei esküdt, a szolgabíró a negyedévi látogatásakor már csak ellenőrzött és kiosztotta a kellő számú pálcaütéseket azokra, akik rászolgáltak. Ha kendőzöttnek ítéltem a 24. és 25. rovatokban a cigányok öltözködésére adott válaszokat, bátran hamisnak nyilváníthatjuk az egyhangú tagadó válaszokat a 31—34. kérdésekre. Az első kettőben arról van szó, hogy a Fejér vármegyében megtelepített 213 cigánycsaládból senki sem eszi meg a döghúst. Ennek ellenkezőjét még e század első harmadában nem egy helyen magam is láttam. Még ma is él az a cigány, aki idevágó kérdésemre azt a választ adta, hogy a cigánynak a Jézuska vág disznót. Az is közismert, hogy a cigányok igen ügyes lócsiszárok voltak. Az oláh cigányok egy csoportja a „lovárik"; a lópatkolásra, a gyógykezelésre és a vele való kereskedelemre szakosodott. Nagyszerűen értettek a szavatossági hibák eltüntetéséhez és a fogak megreszelésével a lovak fiatalításához. Gyermekkori emlékei után így írja le ezt egy ilyen család leszármazottja: „... az öreg kanca már összekötözött lábakkal feküdt az udvaron. Száját szétfeszítette apám egy nyomott O alakú vassal, amit szájfeszítőnek nevezett... A szerencsétlen ló nyögött. Anyám egy kilyukasztott edényt tartott a kanca szája felett, hogy vékony vízsugáár folyjon a fogakra, miket apám egymás után elvagdosott, olyanra mint egy hatéves lóé. A fűrészeléstől égett szaruszag érzett, hiába hűtötték vízzel, csak bemelegedett. A fűrészelés után apám kis vágatokat vésett a fogakba, ezekbe hipermangán szemcséket rakott. A fogászat elég soká tartott, minden fogat szabályosan egyforma méretre reszelt, látszott rajta, hogy nem először csinálja. Na, há, most válaszd ki, melyik a kanca járlatlevele. Tárcáját elém tartotta. Ez, mondtam. Olvasd fel, mikor született. Ezerkilencszázhuszonegyben. Melyik számot lehet úgy kijavítani a két utolsó közül,' hogy ne lásson rajta a javítás. Egy darabig gondolkoztam, huzigáltam a vállam. Apám nem járt iskolába, mégis tudta, hogy melyik számot milyenre lehet hamisítani. Nézd csak az egyest. Abból ha ügyes vagy, olyan kilencest lehet csinálni, mint a másik kilences. Akkor ezerkilencszázhuszonkilencben született. Nyolc évvel fiatalabb mint rendesen. A beszerelést már ismertem, többször járattam kehes lovat. Mikor beadták a belindek magot, utána addig zavartuk, míg le nem izzadt. Tizennyolc—húsz óráig senki nem állapította meg, hogy a ló kehes." 175 Az utolsó két rovatban arról számoltak be, hogy a megnevezett cigány családfő fizetett-e adót, és igenlő esetben mennyit a hadi, és külön menynyit a házipénztárba. E kérdésre Székesfehérvár városa nem adott választ. A többi helység számadatai azonban ismeretesek. Egyetemlegesen a hadipénztárba 234 forint és 12 2/ 8 dénárt, a háziba pedig 132 forint 58'', s dénárt kellett befizetniük. Ha ezt egybevetjük azzal, hogy a parasztokhoz nevelésre adott 289 cigánygyermekért fejenként 11 forintjával évi 316 forintot kellett a házikasszának kifizetni, megértjük igyekezetüket, hogy minél kevesebb gyermeket és minél későbbi korban vonjanak be az akcióba és igyekeztek azt a helyzet megszépítésével befejezni. Erre következtethetünk az általam vizsgált országos táblázatban Arad vármegye neve utáni azon bejegyzésből, hogy már jól meg vannak szabályozva (sunt jam bene regulati). Gyanítható, hogy a helytartótanács sem bolhászta, hogy mi a valóság a vármegyék jelentése mögött, hanem azokat megerősítő véleménnyel
