Fejér Megyei Történeti Évkönyv 12. (Székesfehérvár, 1978)

Tanulmányok - Erdős Ferenc: A polgári forradalom és szabadságharc története Fejér megyében 1848 – 1849

desúri szolgálatokat ugyan nyíltan nem tagadták meg, de a falugyűlés szónokai azzal fokozták a tettekre kész társaik elszántságát, hogy „még az idén szabadok lesznek a dézsma adástól", ne rettenjenek meg az uradalomtól és a szolgabírótól. Az uradalmi gazdatiszt, hogy megbontsa a lakosság egységét, azt ajánlotta a házas zselléreknek, kérvényezzék a rendezés során fennmaradó „jobbágyföldek" kiosztását. A jegyző az elöljáróság tudta nélkül meg is fogalmazta a petíciót, azonban a földet akaró zsellérek kérvényét akként értelmezték a telkesek, hogy rovásunkra, a jobbágyilletőség további csökkentésére törekszik az uradalom. Szembeszálltak a zsellérekkel, megtiltották a petíció aláírását, s a jegyző eltávolítását követelték. Az uradalom a mányiak ellenállását nem tudta megtörni, a történtek után a megye elfogatta s bebörtönöztette vezetőiket. Végh Jánost, aki a megtorlás elől ismét elmenekült, 1847 júliusában állították törvényszék elé. A bíróság lázításért egy évi — hetente két napi böjttel szigorított — börtönnel sújtotta.'

1 Székesfehérvár lakosságának egyik alapvető problémája a XIX. század első felében a gazdálkodás, a mezőgazdaság művelési rendszerének kérdése volt. Az ellentétek minden esetben a legelőterület nagyságát érintették. A XVIII. század második felében az a gyakorlat alakult ki, hogy a legelőről a földművelő gazdák maguk döntöttek: pásztorokat, csőszöket fogadtak, főgazdát neveztek ki, aki a tanács megkérdezése vagy befolyása nélkül a kártevőket megbüntette. 1819 decemberében a választópolgárság és a tanács tagjai együttes ülésén a háromnyomásos gazdálkodás bevezetésének szükségessége merült fel. Intézkedésre azonban csak 1828-ban került sor, amikor a közlegelőből 3016 holdat művelés céljából kihasítottak, ugyanakkor az állatállomány „éjjel nappal" történő legeltetését változatlanul meghagyták. Az istállózó állattartás meghonosításának első lépéseként az igavonó állatokat kitiltották a legelőről, a gulyához tartozó marhák után fizetendő adót viszont fölemelték. 1834-ben a marhatartó gazdák — főként a város nagyszámú zsellérei — követelték, hogy az igavonó állataikat nappal legeltethessék. A választópolgárság és a földművesek között ellentétet váltott ki a háromnyomásos gazdálkodás megszüntetésének kérdése. Az általános vélemény a mezőgazdasági művelés új rendszerét (háromnyomásos gazdálkodás) károsnak mondotta, s a régi rendszer visszaállítását követelte. A legeltetést illetően a bel- és külvárosi polgárok ellentétes álláspontot képviseltek, sőt a választópolgárok egy része a patríciusokkal közösen tiltakozott a háromnyomásos gazdálkodás felszámolása ellen, mert gazdaságaikat „nagy költséggel" modernizálták s földjeik egy részét 6 évre bérbe adták. Követelésüket abban foglalták össze, hogy azonnal (1834 szeptembere) ne változtassák meg a gazdálkodást, csökkentsék a „publica auctoritast", a legelőkről pedig tiltsák ki az igavonó állatokat. Az ellentétek sokrétűsége láttán a tanács nem foglalt állást; a döntést az 1835 elején királyi biztossá kinevezett Jankovich Józsefre bízta, aki az ügyben a birtokosok kívánsága szerint intézkedett: visszaállította a kétnyomásos gazdálkodást, engedélyezte az igavonó állatok éjszakai legeltetését is. A mezőgazdaság fejlődésében bekövetkezett megtorpanás átmenetinek, ideiglenesnek bizonyult. Mindenesetre elmélyítette a termelés válságát: nem segítette elő a mezőgazdasági árutermelés és az állattenyésztés fejlődését sem. A kétnyomásos gazdálkodás hátrányait a patríciusok mel-