Fejér Megyei Történeti Évkönyv 11. (Székesfehérvár, 1977)
Források - Bél Mátyás: Fejér vármegye leírása. Hungarie novae geographico-historica. Pars secunda transdanubiana. Fordította és bevezette Prokopp Gyula
foglalásának évében a bajor választófejedelem 52 Fehérvárt akarta először megtámadni, nemcsak azért, hogy ezáltal megnehezítse a Budán lévő török őrség helyzetét, hanem azért is, hogy Fehérvár környéke megszabaduljon a barbár támadásoktól. Fehérvár felszabadítása azonban csak szerény feladat lett volna olyan hatalmas sereg számára, mint amilyent abban az évben összegyűjteni sikerült, Lipót császár parancsára tehát Buda ellen indult a támadás. Eközben a fehérvári parancsnok felkészült a város ostromára: megerősítette az őrséget, és felégette a falakon kívüli településeket. Buda elvesztése után a nagyvezér parancsára még inkább megerősítették Fehérvárt, mert innen kiindulva kívánták Budát visszaszerezni. A mieink ébersége azonban megakadályozta, hogy a törökök készülődése ártalmára legyen a kereszténységnek. A fehérvári parancsnok ugyanis megegyezett a Salm-ezredbe tartozó egyik hadnaggyal — finckensteini Finck volt a neve —, hogy a keresztények hatalmas véráldozatával felszabadított Budát kétezer aranyért visszajuttatja a törököknek. Már annyira jutottak, hogy Finck levélben közölte a fehérváriakkal, melyik napon lesz ő az őrségen, és így könnyen kezükre adhatja Budát. Az árulás azonban még idejében kitudódott, és Finck a fejével bűnhődött szörnyű tettéért, Fehérvárt pedig rövid ostrom után körülzárták, hogy véget vessenek az ottani őrség portyázásainak. Alig volt ugyanis olyan nap, amikor nem pusztították vagy Buda környékét, vagy a közelebbi vidéket, meg a Bakony erdőségét. Ez a körülzárás, amelyben a pápai és veszprémi várőrség és néhány német csapat vett részt, nagy éhséget okozott a városban, mert mialatt széltében pusztították a vidéket, elmulasztották, hogy élelemmel töltsék meg a város magtárait az ostrom idejére. XXX. §. A messzi környéken csak Fehérvárott maradtak meg a törökök — mintegy mérges fekély a vidék testén —, mert a keresztény sereg már a Dráván túlra vetette vissza az ellenséget. A körülzárás második hónapjában már nagy szükséget szenvedtek, ezért hírvivőt küldtek a Belgrádban tartózkodó nagyvezérhez, hogy beszámoljon szorongatott helyzetükről és segítséget kérjen. Bizakodva várakoztak, de a segítség nem érkezett meg, mert a küldött Valkóvárnál 5:! a mieink kezére került. Ez részletesen elmondotta kihallgatásakor, hogy az egyre fokozódó éhínség megtöri a katonák testi és lelki erejét, és csak azt várják, hogy a keresztények megkezdjék a város ágyúzását és akkor — egy kis ideig tűrve az ostromot — az egriek példájára átadják a várost minden hadi felszereléssel együtt. Ennek ellenére — amint történni szokott, hogv a reménytelen helyzetbe került katonák még a lehetetlennek látszót is megkísérlik — kitöréstől sem riadt vissza az őrség, hogy ilyen módon szerezzen élelmet, néha nem is eredménytelenül. Egy alkalommal Győrből élelmet szállítottak a palotai őrség részére. A törökök meglepték a szállítmányt, a kísérőket megölték, a liszttel és egyéb élelemmel megrakott négy szekeret és a 16 ökröt behajtották a városba. Ez a kevés is csillapította a katonák éhségét, és kitartásukat is növelte, amíg vagy segítséget kapnak, vagy pedig a keresztények komolyan hozzálátnak a város ostromához. Némileg enyhítette az ínséget Hasszán basának, Fehérvár parancsnokának, az a — törököknél szokatlan — intézkedése is, hogy engedélyt adott a polgári lakosságnak, töröknek és kereszténynek egyaránt, a város elhagyására. Számos család élt ezzel az engedéllyel, közülük a keresztények többnyire Győrbe költöztek. Már 1688-at írtak, amikor a haditanács elhatározta Fehérvár megostromlását, és Ariezagára, Lipótvár 5 '' parancsnokára bízta ezt a feladatot, melléje rendelve Batthyány Ádámot, Zichy Istvánt és Esterházy Jánost. A téli táborban pihenő seregből 7000 németet rendeltek Ariezaga parancsnoksága alá. Ezek április 25-én értek Fehérvár alá. Röviddel utána jött Esterházy János a közeli várak őrségéből gyűjtött néhány ezer emberrel, ők a budai kapuval szemben vertek tábort, és ágyúikat is felállították, lövésre készen, a hevenyében felhányt sánokra. Megérkeztek Batthyány és Zichy is a válogatott magyar katonákból álló csapatukkal, és a Sárvíz mentén szálltak táborba. Miután minden előkészület megtörtént az ostromra, május 1-én követ útján felszólították a török őrséget a város átadására. Hasszán méltatlankodva fogadta ezt a felhívást, nehogy úgy tűnjék, mintha gyáva asszony módjára a védekezés megkísérlése nélkül adja át ezt az igen erős várost. A követ távozása után bátor férfihoz illően a belgrádi kapun át kitört a városból, és megtámadta a mieink állásait. Néhányat megöltek ugyan a mieink közül, de mihelyt kifejlődött az ütközet, nem csekély veszteséggel kellett visszavonulniuk a falak mögé. A császárnak az volt a kívánsága, hogy csak akkor ágyúzzák a várost, ha makacs ellenállást tanúsít. Ariezaga alkalmazkodott is a császár kívánságához, és az említett előcsatározásokon kívül nem engedett egyéb ellenségeskedést. Látva azonban az ellenség makacsságát, az alvezéreivel tartott tanácskozás után elhatározta, hogy hozzákezd a város ostromához. Közelebb
