Fejér Megyei Történeti Évkönyv 11. (Székesfehérvár, 1977)

Források - Bél Mátyás: Fejér vármegye leírása. Hungarie novae geographico-historica. Pars secunda transdanubiana. Fordította és bevezette Prokopp Gyula

vitte tehát a tábort egy ágyúlövésnyi távolságra, anélkül azonban, hogy tüzelni kezdett volna az ágyúkkal. A törökök látszólag nyugodtan voltak a falak mögött, másnap hajnalban azonban követet küldtek a mieink előőrséhez, hogy megtudják, mit jelentsen ez a nagy készülődés. Fehérvár átadását, vagy ha ezt megtagadják, akkor a város ostromát, ez azonban az őrség vesztét fogja jelenteni — volt a válasz. A követ írásban kérte ezt a választ, hogy egymás között gondosan megtárgyalhassák a dolgot. A mieink teljesítették ezt a kérést, és május 8-ig engedtek időt az átadás feltételeinek megállapítására. Hamarosan meg is egyeztek a következő feltételekben: a törökök a Duna mentén szabadon és biztonságban elvonulhatnak övéikhez. A hitehagyottak közül azokat, akik huszadik életévüket még nem töltötték be, vissza kell adni a keresztényeknek, a többiek szabadon dönthetnek arról, hogy elmennek-e, vagy viszszamaradnak. A keresztény asszonyoktól született gyermekek a törököké legyenek. A várost minden hadi felszereléssel együtt kell átadni a császáriaknak, minden csalárdság nélkül. Az őrség katonai rendben hagyja el a várost. A podgyászt 300 szekér szállítja a Dunához, négy mérföldnyire Buda alatt, innen pedig 70 hajó szállítja tovább, de a törököknek kezeseket kell adniok. Ezeket a feltételeket Lipót császárnak kell megerősítenie. — Az ellenság elfogadta ezeket a feltételeket, melyeket azután gróf Zichy István vitt el a császárhoz Bécsbe, két török főtiszt kíséretében, hogy azokat jóváhagyja és a badeni őrgróf

5

"' útján visszajuttassa. így is történt. A császár tanácsosainak meghallgatása után sajátkezűleg aláírta a feltételeket, mégis azzal a módosítással, hogy a hajók nem mehetnek Illókon túl — mely már az ellenség kezén van —, hogy minél előbb visszatérhessenek Eszékre, és ott felhasználhatók legyenek a hídverésnél. A törökök örömmel vették ezt a hírt, valamint a badeni őrgróf által küldött ajándékokat, és május 15-én Zichy kíséretében kivonultak a varosból. Az őrség 1100 emberből állott, és legtöbbje veszedelmes ragállyal volt megfertőzve. Az egyéb katonaság 4000 főből állott. Csodálatos volt azoknak a keresztény asszonyoknak állhatatossága, vagy inkább nyakassága, akik inkább a tűzbe rohantak volna, semhogy elhagyják török férjüket. Mégis számosan maradtak vissza olyanok, akik a keresztény vallást kívánták követni. A városfalon 79 ágyú maradt felállítva azokon kívül, amelyek régiségük miatt már nem voltak használhatók. Ezek többnyire I. Ferdinánd, Miksa és Rudolf címerét viselték. Másfajta felszerelés olyan bőségben volt, hogy elegendő lett volna egy jókora sereg számára. XXXI. §. Ilyen módon került a császár kezére ez az igen híres város, nyolcvanhét esztendővel azután, hogy a törökök elfoglalták. Kimondhatatlan, milyen szörnyű látványt nyújtott a város. Török szokás ugyanis, hogy a meghódított városokat nem szépségük és tisztaságuk szerint értékelték, hanem hogy mennyire erősek, mennyire alkalmasak a védekezésre. A templomoknak, amelyeknek nagyszerűségéről megemlékeztünk, a romjait is alig lehetett megtalálni és — ami örökké fájdalmas marad—• a királysíroknak még csak nyomuk sem maradt. Parschitius

5,i

, ki látta és megsiratta a felszabadított várost, 278 magánépületet számlált össze, amelyeket megfertőzött a törökök ottlakása. 1688-ban — írja — 278 házat találtam, amelyeket utálatossá tett a törökök ocsmánysága. A keresztény templomok alapjukig feldúlva, annyira, hogy a királysíroknak még a nyoma sem található. A bazilika romjait a ferences rend kapta meg, a másik romot, a dombon, a plébános foglalta el. Ezenkívül a jezsuitáknak is jutott néhány ház, hogy ott kollégiumot létesítsenek. Láttam hét mosche-t is, vagyis török templomot, kecses tornyocskákkal, amelyeket mecsetnek hívnak. Gyakran gondolkoztam azon, hogyan történhetett, hogy a királysírok annyira elpusztultak, hogy egyetlen század alatt még a nyomuk is teljesen eltűnt. Végül is arra a véleményre jutottam, hogy nem a föld mélyébe, vagy föld alatti kriptákba temették a királyokat, amint ez általában szokás, hanem a talaj felszínén, kápolna módjára épített boltozatokba. Bonfininek Mátyás király sírjáról írt tudósításán kívül a talaj vizenyős volta is támogatja ezt a véleményt. Ma is, ha sírt ásnak, alig érik el a szokásos hat lábnyi mélységet, mikor már bőségesen tör elő a víz, annyira, hogy a koporsó arasznyi mélységű vízbe merül, és így takarják rá a földet. így könnyen érthető, hogy a várost ért sok viszontagság során a gyakori tűzvész, vagy az ostromlók tüzes golyói szétzúzták és elpusztították ezeket a síremlékeket. Bármint történt is, annyi bizonyos, hogy a királyi tetemek pusztulása nagy veszteség Magyarország számára. Egyébként a város felszabadítása után, kitartó munka eredményeként, megújultak a bástyák, valamint a köz- és magánépületek. 1702-ben pedig, a spanyol—francia háború súlyosabbra fordulásakor, mi magunk láttuk, hogy a városfalat több helyen lebontották, a katonaságot pedig Pápára helyezték át, nem lévén többé szükség a város őrzésére. Majd mikor a Rákóczi-féle mozgalom egész Magyarországot nyugtalanságba hozni