Fejér Megyei Történeti Évkönyv 11. (Székesfehérvár, 1977)

Források - Bél Mátyás: Fejér vármegye leírása. Hungarie novae geographico-historica. Pars secunda transdanubiana. Fordította és bevezette Prokopp Gyula

Taurunumnak, a németek Graecanak, a magyarok Nándor-Fehérvárnak, a szerbek pedig Belgrádnak szoktak nevezni. Valójában azonban Székesfehérvárt Alba Regianak nevezték már akkor is, amikor a szerbek Albája még nem került a magyar királyok uralma alá. Azt senki sem vitatja, hogy hány magyar királyt koronáztak meg itt az ősi szokás szerint, kezdve szent Istvántól egészen I. Ferdinándig. De valóban itt koronázták meg szent Istvánt is? A régi írók nem beszélnek erről, az újabbak pedig eltérően vélekednek. Egyesek Esztergomnak, Budának, Veszprémnek, vagy éppen Győrnek juttatják ezt a dicsőséget. A régi idők vagy azért nem említik a koronázás helyét, mert ők sem találták a feljegyzésekben, vagy mert feleslegesnek találták leírni annak a városnak a nevét, amelyre mindig gondolniok kellett, valahányszor a királykoronázásról írtak. Mi azokkal tartunk, akik Fehérvár mellett vannak. Szilárd meggyőződésünk ugyanis, hogy István az általa alapított várost akarta megtisztelni ezzel a kitüntetéssel. A királykoronázás szertartásának ismertetése — úgy véljük — nagyon is hozzátartozik feladatunkhoz. VI.—VII. § Ez a két fejezet a koronázás egyházi szertartásának igen részletező leírása. Ennek során teljes szövegükkel közli a szertartáskönyvben előírt imádságokat, sőt még magyarázatot is fűz hozzájuk. VIII. § A bazilikából a szent Péter templomba vonult át a király, és ott trónra ülve előbb ítélkezett, majd lovaggá avatta az arra érdemeseket. Innen kíséretével együtt a nagyobbik külvárosba ment, miközben emlékérmeket szórtak a nép közé. Itt a király és a főemberek az elkészített emelvényen helyezkedtek el. Egyikük — rendszerint a nádor — ünnepélyesen felszólította a királyt, tegyen ígéretet az országnak a szent királyoktól eredő kiváltságai, különösen pedig az András királytól kapott kiváltságok megtartására. A király esküvel megfogadta, hogy az isteni és emberi törvényeket egyaránt megtartja és megvédi a rendek, a nép és az egész ország érdekeit, — amire a körülállók lelkes éljenzése megremegtette a levegőt. Ezután a királydombhoz követték a lóháton ülő királyt, aki ott szent István kivont kardját mind a négy égtáj felé háromszor megvillogtatta, annak jeléül, hogy országát minden támadással szemben meg fogja védeni, sőt — ha lehetséges — még gyarapítani is fogja. A szállására visszatérő királyt nagyszerű lakoma várta, amelyet ünnepi öltözetében fogyasztott el a püspökök és főemberek társaságában. Más előkelőségek szolgálatot teljesítettek az asztal körül. — Ez volt a fehérvári királykoronázás szokásos rendje, jóllehet nem minden esetben volt ez teljesen így. Megtörtént ugyanis, hogy sietve ment végbe a koronázás a belső zavarok, vagy háború miatt. Változatlan volt azonban, hogy senkit sem tekintettek az ország törvényes királyának, ha a szent koronával Székesfehérváron meg nem koronázták. IX. §. A most leírt szertartás hírnevet szerzett Fehérvárnak, miként a németek Frankfurtja, a franciák Reims-e, az angolok Londonja, a svédek Upsalája, a dánok Hágája, a lengyelek Krakója, a csehek Prágája és Európa több más városa manapság is híres az ilyen ünnepi szertartásról. Fehérvárt nemcsak a király, a püspökök és országos méltóságok jelenléte tette királyivá, hanem az a hatalmas embertömeg is, amely az egész országból oda gyűlt. Istvánffi szerint 80 000 fegyveres is volt ott a koronázás alkalmával. — Látva ugyanis, milyen kevesen voltak jelen Miksa király

15 koronázásánál — írja — sokan megemlékeztek arról, milyen pompás volt hajdan az ilyen ünnepség. Állították, hogy még legutóbb is, a gyermek Lajos

10 koronázásakor, több mint 80 000 jól felszerelt fegyverest számoltak össze. Ügy tűnt, mintha az egész nemzet oda gyűlt volna. — Bonfini pedig így számol be Ulászló koronázásáról: A király előtt mentek a tartományok főemberei, a katonai parancsnokok és a főrangú ifjak, majd a püspökök következtek. A díszes ruhák bárhol feltűnést keltettek volna. A gyönyörű paripák nemcsak arannyal és ezüsttel, hanem drágakővel is voltak díszítve. Így akarták kifejezni, hogy együtt örvendeznek a királlyal. Az aranyos és ezüstös sisakok és páncélok, nyergek és tollas címerek csak növelték a csodálkozást.