Fejér Megyei Történeti Évkönyv 10. (Székesfehérvár, 1976)

TANULMÁNYOK - A Szabadegyházai Szeszgyár története 1919 – 1972. (Írták: Berkes Sándorné, Farkas Gábor, Horváth György, Nagypataki Imre, Orbán Béla)

feldolgozási időszakban termelték. 1938-ig a szeszgyárnak kevés munkása volt. A termelési időszakban 4—5 szakmunkás kezelte a gépeket, foglalkozott a szesz raktározásával. A cukorrépa szállításához már több napszámosra volt szükség. A főidényben egy 8 fős csoport huzamosabb ideig végezte a rakodást. A napszámosok napi 10 és fél órát dolgoztak, akik 80 fillér, illetve 1 pengő bért kaptak. Egyedárusági Szeszgyár 1938—1948 Az 1938. évi XXX. te. 23. §-a értelmében azok a szeszfőzdék és szeszgyárak, melyeknek az 1937—38. évi törzstermelési kerete elérte a 10 ezer hektolitert, 1938. szeptember 1-i hatállyal a magyar állam tulajdonába kerültek. Az államosított szeszgyárak a Pénzügyminisztérium Szeszegyedárusági Igazgatóságának irányítása alatt kezdték el működésüket szeptember 1-én. (A szesztermelési idény ugyanis ezen a napon kezdődik.) Az állami tulajdonba került gyárban nagy építkezések indultak. 1938-ig a gyár csak toronyrészből, finomítóból és a kazánházból állott. Az építkezést részben a kicsiny terület, részben pedig a vízhiány akadályozta. A gyár 1938-ban 34 kat. holdnyi területen feküdt. A gyár szomszédságában Kuffler Benőnek még 27 és fél holdas, Vojnits Istvánnak pedig 48 holdas ingatlana volt. Ezek megvásárlását az Egyedárusági Igazgatóság tervbe vette, a vízhiányon azonban csak 1942 nyarán tudtak segíteni. A szolgaegyházai vízfolyás mellett vízműveket építettek, s a tárolómedencében majdnem 13 ezer köbméter csapadékot lehetett összegyűjteni. 1938. szeptember 1. után a gyárban a termelés már folyamatos volt. Itt évente 50 főnyi munkás 2—3 hónapig szeszelőállítással foglalkozott, majd a többi hónapokban a dunántúli mezőgazdasági szeszgyárak által Szolgaegyházára szállított nyersszeszből 96%-os finomszeszt állítottak elő. A finomszesz nagy részéből víztelen szeszt gyártottak, amelyet benzinnel keverve, motalko néven motorhajtó üzemanyagként hoztak forgalomba. A feladatok megoldása érdekében szükség volt a gyár szakmunkásgárdájának kialakítására. Nem volt könnyű a pusztai gyárban megtartani a szakmunkásokat. Az Egyedárusági Szeszgyárban ezért viszonylag jobban megfizették a szakmunkásokat, s a fizetésen felül természetbeni juttatásokban is részesültek. Egy lakatos az 1938—1939. évben havonta 215 pengő fizetést, lakást, fűtést és villanyvilágítást kapott. Nagymérvű lakásépítkezés indult meg a gyár műszaki- és munkáskollektívája részére. A Túrvölgyi kolóniának nevezett gyári lakótelepen 3—2 és zömében egyszobás lakások készültek el. A gyár az idénymunkásoknak napi 2,20—2,50 pengő napszámbért fizetett. Ezt az összeget a környező uradalmak egyike sem tudta fizetni, s emiatt a nagybirtokosok és a gyár igazgatója, Pethő Sándor között nemegyszer nézeteltérés volt, mert a napszámosok a szeszgyári napszámbéreket vették alapul az uradalmakban végzett idénymunkák alkalmával is. A Szeszegyedárusági Igazgatóság 1938 után minden irányítása alá kerülő szeszgyár részére munkarendet készített, amelyet a gyárigazgatók a helyi körülményeket, sajátosságokat, esetleges szokásokat figyelembe véve kiegészítették. A munkarend szerint nem lehetett munkabért folyósítani abban az esetben, ha a munkás betegség miatt volt távol, vagy a