Fejér Megyei Történeti Évkönyv 10. (Székesfehérvár, 1976)

Közlemények - Kilián István: Iskolai színjátszás Székesfehérvárott a 18. században

tanárokat. A diákok bármit adtak elő, a szülők és a hozzátartozók egy része, a város előkelősége megtekintette az előadást. A fehérvári színpadnak mint ma egyetlenegy iskolai színpadnak sincs, nem voltak úgynevezett közönség gondjai. Hiszen egy-egy darabot legfeljebb kétszer adtak elő, s csak igen ritkán történt meg, hogy egy drámát háromszor is színre vittek volna. Évente egy-két színi előadásra, nyilvános évvégi vizsgára tehát már a szülők is biztosítottak elegendő közönséget, amely a kor pedagógiai elképzelése szerint inkább kritikusa volt a declamationak, a tentamennek vagy examennek, mint szórakozni is akaró nézője. A közönség tehát nem kényszerítette a szerzőket változatosabb témájú darabok írására. A város vallási megoszlásáról aligha lehetne ma már valamiféle képet alakítani. Az azonban bizonyos, hogy a protestantizmus itt nem talált talajra. Tehát a jezsuiták irányította katolicizmus mellett legfeljebb csak egy szélesebb egy gazdag orthodox réteg jöhetett létre. Ezek azonban, mint fentebb már utaltunk rá, még a jezsuiták látványos szertartásain is részt vettek. Meggyőzésíikre nem kellett nagyobb súlyt fektetni. A jezsuitáknál a színpad a propaganda céljában is állott. Ha nem volt kit meggyőzni, akkor a színpad szükségszerűen veszít propaganda funkciójából, s előtérbe kerül a didaktikai cél. Ez történhetett Fehérváron, s ezért a nagy iskolák közé sohasem került fehérvári gimnázium iskolai színpada, elsősorban iskolai célokat szolgált. Az egysíkú témaválasztásnak tehát ez a leglényegesebb oka. Milyen volt ennek a színpadnak a közönségsikere? Nem ritka jelenség, hogy a megjelenített fabulához nem szokott közönség hangos felkiáltásokkal, heves tapsokkal fejezte ki a látvány feletti örömét. Egy-egy szomorúan szép történet vagy a nagypénteki passió gyakran csalt ki könnyeket a nézők szeméből. Az érzelemnyilvánítás tehát nem hiányzott. Ma már lehetetlen azt megállapítani, hogy egy-egy drámai előadáson, declamation vagy tentamenen hányan vettek részt. A nézők számára legfeljebb csak következtetni lehet. A drámai előadás megtekintőinek legtekintélyesebb részét természetesen a szülők tették ki. Túlságosan nagy számra azonban már csak azért sem gondolhatunk, mert az alkalmi színpadok nézőtere bizonyára csak nagyon korlátozott számú hallgatóságot tudott befogadni. Minthogy a diákok sem fehérváriak mind, úgy a nézők sem mind azok. Valószínű, hogy a körmenetek „nézőközönsége" lehetett a legnagyobb. Egy-egy körmenet látványa nemcsak a hívek számára nyújthatott élményt, hanem a részt nem vevők, a bámészkodók, a kívülállók gondolatában is válthatott ki együttérzést vagy ellenérzést. Sárospatakon a látványos vízkereszti, úrnapi processziókat az adatok szerint a kálvinisták is megtekintették.

01 A háromkirályi árasnak a szokását éppen a kálvinisták ellenérzése miatt kellett leállítani.

52 Egy-egy nagyobb körmenetnek tehát másvallású „nézőközönsége" is volt, s ez nem is ellenkezhetett a jezsuiták céljaival, hiszen éppen a látvány által kiváltott érzelemmel akartak hatni a protestánsokra. Egy-egy demonstratív processzió propaganda-célzata nyilvánvaló. Az adatok többsége ,mint ez a Függelékben közöltekből is kiderül, megemlékezik a közönség részvételéről, s látványnak a közönségre gyakorolt hatásáról. A declamatioról téve említést a historikusok többnyire auditorokról, hallgatókról, drámáról szólva pedig spectatorokról, nézőkről beszélnek. Néhány esztendőben, 1736-ban és 1744-ben a história domus írója külön kiemeli, hogy igen sok nemes néző tekintette meg az előadott