Fejér Megyei Történeti Évkönyv 9. (Székesfehérvár, 1975)
Nagy Lajos: Dunapentele története 1526 – 1849
volt területnél, s a fennmaradó földeket nem remanentialis (maradvány) földeknek minősítették, hanem „az uradalom valódi allodiaturájá"-hoz tartozó földeknek, 120 amelyek eddig jogtalanul voltak a jobbágyok birtokában, s ezeknek a földeknek egy részét saját művelés alá vették, másrészét pedig „censualis földek" elnevezés alatt harmadából adták át a jobbágyoknak művelésre. Ezek a censualis földek — összesen 436 hold — akkor a Táborálláson voltak. 12 " A pentelei jobbágyok birtokában tehát 2187 hold föld maradt, tehát 372 holddal (ha a censualis földeket is számítjuk, akkor 798 holddal) kevesebb, mint az urbárium bevezetése előtt. A falu határa összeszűkült. A jobbágyok közül ezután csak néhányan tudtak maguknak telki járandóságukon és csekély cenzuális földjükön túl — nemesi birtokból, árenda útján, Pentelén s a szomszédos falvakban, pusztákon — szántóföldeket biztosítani maguknak. Tóth János egésztelkes jobbágy például 1811—12-ben Rácalmáson bérelt földet 920 forintért Bonta Lázártól, 12 ' 1813—16-ig pedig özvegy Rudnyánszky József né (Perényi Karolina) baracsi és pázmándi birtokrészét bérelte évi 1100 forintért, 128 1826—1835-ig pedig Pentelén bérelte Rudnyánszky Franciska nemesi jószágát (166 hold) évi 600 (majd 700) forintért. 129 Ugyancsak a Rudnyánszky-birtokból bérelt szántóföldet egy időben Pentelén (Rudnyánszky Amália rátáját) Rekenye János ('V* telkes) jobbágy is. 13 " 1828ban a nemesi birtokot bérlő pentelei jobbágyok száma 14 volt: Fekete György, Fekete József, Tóth János, Tóth Mihály, Tonka Márton, Grimsperger János (egésztelkes jobbágyok), Matlag József ( 3 A telkes), Fekete Mihály, Nyuli Márton (' •> telkes), Fekete József, ifj. Farkas József (7« telkesek), Grimsperger János (lakó), valamint Ketner József. 131 Ezeknek a nemesi birtokokat bérlő jobbágyoknak nagy része (s rajtuk kívül még jónéhány) birkatenyésztéssel is foglalkozott. A szántóföldeknek a nemesektől való bérlése a falu közösségének, a többi jobbágynak az érdekeit nem sértette, a nagyarányú birkatenyésztés azonban a falu többi lakosainak a kárára volt. 1822. július 4-én „Ludik Mihály bíró és az egész község" a megyéhez fordult panasszal és segítségért, írván, hogy a faluban „ez ideig a rendkévöl való Birka tartás szokásban maradott, amint, a zsellér lakosokon kévöl, 155 Sessiós Jobbágyok közül 2500 Birkáikkal legeltetik, nem egyedül a Pascumot, sött az egész Határjaikban, minden őszi és tavaszi vetéseiket, réti földjeiket, ugy hogy még a szöllö Hegyeiket, majd nem elegendők oltalmazni, a mely Birkákról legkevesebbet sem contribuálnak, és a mellett az adózó lakos Jobbágyok, elégtelenek a vonyós marha tartásaikra nézve, a Tekintetes Földes Uraságaiknak, a Tekintetes Nemes vármegyének és a mindennapi Transennának eleget tenni, ugy szintén a magok szükségökre való kenyeröket beszerezni, holott valamint, a tartozó szolgalatjaikat, ugy szintén, a pénzbéli adózásaikat, egy mértékben viselik, az okáért a Birkákat nem tartó ötször annyi Jobbágyok, azon terhet, éppen el nem viselhetik, annyival is inkább, hogy Helységükben széna nem terem, e mellett minden külső belső Határainak legkisebb része a Birkákkal megemésztetik, ahoz képest az adózó jobbágy sem nyáron, annyival inkább Télen szolgálatra való egy pár vonyós marhát nem tarthat". A legelő közös a földesurakkal, akiknek árendásai „szintén a Birkáik számát szaporittani igyekeznek". Kérték a megyét, hogy „azon némely jobbágyoknak, éppen nyerekedésre tartandó számos Birkáikat végképpen letiltani, és az adózó Jobbágyoknak, sessiojok számához képest a legellőjöket, ki méretni" rendelje el. 132
