Fejér Megyei Történeti Évkönyv 9. (Székesfehérvár, 1975)

Nagy Lajos: Dunapentele története 1526 – 1849

A megyei közgyűlésen 1822. július 9-én elismerték a panasz jogosságát, s azt is helyeselték, hogy ,,a communitasnak az uraságétól külön mérettessék ki pascuum, s akkor a communitas maga reguláztatja a juhtartást". De mivel a föld nem elegendő, a megyei közgyűlés szerint, a legjobb lenne, ha a község legelőjén senki se tartana juhot, hanem a célra másutt bérelnének legelőt. Az ügyet úriszéken kellene elintézni, s a megye kiküldené erre „az adózó nép ügyvédlőjét a földmérővel együtt", mert az a tapasztalat Pentelén, hogy „ha egy compossessor uri széket rendel, sikertelen marad".

133 A penteleiek úrbéri perét a legelőügyben csak a lakosok újabb (1823. október 19-i) sürgetésére vették fel az úriszék előtt 1823. október 20-án. Az úriszék ítélete következtében a közös legelőt megvizsgálták, két ízben is (a második vizsgálatra azonban csak egy év múlva került sor). Az első vizsgálat alkalmával (két rácalmási közbirtokos, a rácalmási öregbíró és négy esküdt, a perkátai uradalmi ispán, a perkátai öregbíró és három esküdt) a falutól délre lévő legelőt szemlélték meg. Ez a legelő nyugatról egyrészt az allodiális, másrészt az urbariális és cenzuális földek, keletről pedig a Duna mentében volt. Alsó vége nagyobb dombokat és völgyeket, a Duna mellett partszakadásokat és vízmosásokat foglalt magában, az északi része pedig egyenesebb és rónább föld volt. A föld színe féllábnyira fekete homok, alatta sárga agyag. S mivel a legelőt emberemlékezet óta nem művelték, nem javították, egészen vadmezővé vált: vadeper, szörfű, kakukfű, kutyatej és sikár fű borította a magasabb helyeket. A völgyekben, tehát a lapályosabb és vízállásos helyeken azonban szelídebb mező volt, s jó füvet találtak az országút mentén is. A következő esztendőben (az említettek) a földvári úton fekvő úgynevezett alájáró és a venyimi határra dűlő úgy nevezett Szilia cenzuális földeket, továbbá a falun felül fekvő táborállási és téglaházi legelőt, végül pedig a rét gyanánt használt réti földeket tekintették meg. A cenzuális földek fekvését sokkal egyenesebbnek és rónábbnak találták mint a legelőkét. Megállapították, hogy ezeknek a földje — egy részük 1824-ben kukoricával és moharral volt elvetve — „valóságos fekete kerti porhanyó föld", s nemcsak a jó fűnek, hanem a tiszta búzának a termesztésére is igen alkalmas, s ha kevés időre parlagon hagyják, jó, legeltetésre alkalmas füvet fog teremni. A táborállási és téglavetői legelő dombos-völgyes, de a földvári úton alul lévő legelőnél szelídebb mező, ez a pentelei határban a legjobb legelő (széles, eres völgyek), s az 1824. igen száraz évben is itt legeltek a marhák. A réti földek nagy része dombokon feküdt, oldalai meredekek voltak, se kaszálni, se szántani nem lehet itt, a föld minősége a cenzuális földekhez hasonló, s ezért rétnek igen alkalmas, hiszen több éven át — trágyázás nélkül is — teremnek. A legelőelkülönítésre a pentelei földesurak (Mondbach Károly, Mérey László, Horváth Gábor, Orosz József, Gaál János, Bernrieder József, Jankovics Vince, valamint Rosty Pálné, Becsky János és Csabay Antal megbízottjai) által tartott úriszéken 1824. szeptember 29-án került sor: „Hogy a jobbágyságnak a legelő terheltetése eránt fent forgott panasza nem csak végképpen megszüntettethessen, hanem az ő boldogulásoknak, s a gazdaságos szorgalom gyarapodásának téresebb út nyittathasson", a földesurak ajánlották az eddig közösen használt legelő megosztását. Azonban, mint ez már az úriszék által 1823-ban elrendelt határvizsgálat során kiderült, a föl-