Fejér Megyei Történeti Évkönyv 9. (Székesfehérvár, 1975)

Pálfalvi János: Művészetek Dunaújvárosban

feddésben részesül a neves mestereinktől. Akár csak Kondor „Samu", aki napközben inkább alszik, mert villoni hajlamai sötétedéskor a „Késdobáló" veszélyes vidékére vonzzák. Így visszatekintve úgy érzem, tán ők láttak akkor közülünk a legtöbbet. Egy kőhajításra tőlünk — szintén felvonulási épületben — a helyi művelődés bölcsője, a József Attila Kultúrház. Ma is látom: ülünk részeges székein az új technika egyik első csodája, a mikrobarázdás lemezjátszó előtt, és ki tudja, hányadszor hallgatjuk a „Les préludes"-öt. És hányadszor Beethovent, Csajkovszkijt, Grieget. A zene egyik szünetében (nem tudom, miért, de nem nagyon csodálkozunk rajta) feltűnik egy néger, és az asztalt, a székeket, padokat, ablaküveget, sőt saját valamennyi testrészét is sorra véve, hatalmas dobszólót produkál. Majd, ahogy jött, eltűnik, átadva a dermedt csendet az „Egy kis éji zenének". Szürrealista látomás! Ebben az időben nincs még egy hely szerte a hazában, ahol ekkora meglepetések érnék az embert, s ahol a legnagyobb hőköléseket ilyen magától értetődően fogadnák. Magunk sem tudjuk, hogy történelmi esemény részesei vagyunk, mikor művésztelepi munkánk jobbik részéből tárlatot rendezünk a barakk-kultúrház fehérre meszelt falán. Az első képzőművészeti kiállítás a születő városban. A „József Attilától" egy lépés a „Késdobáló"-nak címzett műintézet, mindennapos razziákkal (az elsősegélynyújtáshoz lényegesen több köze van, mint a kultúrához). Nem messze innen, a vadonatúj Dózsa mozi modern épületében nem kisebb mesterek hangszerén csendül fel a zene, mint Dávid Ojsztrah hegedűjén és Dániel Safran csellóján. De gyakori vendég a budapesti Operaház, a szabadtéri színpadon a Carmen és a Trarviata dallamai csendülnek fel jeles művészeink (mint Bácher Mihály, Zempléni Kornél) szinte kötelességüknek érzik az időnkénti sztálinvárosi fellépést. 1954 januárjára elkészül a Bartók Béla Kultúrház is, Komlósnénak, első igazgatójának nem kevesebb, mint évi 1 millió forint áll rendelkezésére, csak a zenei és színházi rendezvények finanszírozására! A Kossuth Lajos utcában lakást tart fenn a Képzőművészeti Alap, s oly ismert, tekintélyes mesterek tüntetik ki a fiatal várost alkotói érdeklődésükkel, mint Bernáth Aurél, Hermann Lipót, Ék Sándor és sokan mások. Domanovszky Endre műtermében készülnek már a Sztálin Vasmű bejárati freskójának kartonjai, fontos adalékként a szocialista realizmus körül zajló végeérhetetlen vitákhoz. A szabadtéri színpadra csak úgy dőlnek a kórusok, táncegyüttesek, kultúrbrigádok. Nem, Sztálinvárosban ebben az időben nem lehet unatkozni! S annak ellenére, hogy a városba ezer ok miatt inkább, mint a kultúréhség űzöttjeként jönnek az emberek, mégis a reprezentatív, csillogó „vendégművészet" árnyékában kezdenek kialakulni a művelődésnek azok a szerény kezdeményei, melyek megerősödve, kifejlődve később tevékenyen hozzájárulnak a helység valóságos várossá válásához. Lassan egyre több zenész, de képzőművész, író, költő, koreográfus is otthonává választja e várost; hozzájárulva emelkedéséhez, kialakítva azt a mai képet, melyet elemezni most feladatunk.