Fejér Megyei Történeti Évkönyv 9. (Székesfehérvár, 1975)

Balla József – Baranyi Ferenc – Remetey Tibor: A város és alkotója

lakost vett figyelembe. Az általános tervvel egyidőben készült az első lakóegység beépítési terve és annak műszaki-kiviteli terve is. A tervezéssel párhuzamosan még ugyancsak az évnek első felében a kivitelezés is megkezdődött. A tervezésnek és az építésnek erről a hősi korszakáról részletesen számol be a szerző a ,.Weiner—Valentini—Visontai: Sztálinváros, Miskolc, Tatabánya" című, 1959-ben megjelent könyv Sztálinvárosról írt fejezetében. Ismerteti benne a város telepítésének célját, a kiválasztott terület természeti adottságait (a terep-, talaj- és éghajlati viszonyokat). Áttekintést ad a terület történetéről az ókortól napjainkig. Leírja a városépítés programját, amiből kitűnik a feladat újszerűségéből fakadó számtalan probléma. Részletesen kifejti a tervezés alapelveit, és azokat a követelményeket, amiket a tervezés önmagával szemben támasztott. Megfogalmazza a tervezés számára előírt társadalmi követelményeket. Az ősközség, Dunapentele, a telepített nagyüzem (vasmű) és a kettő közé feszülő tervezett új város egysége megtervezésének módját elemezve jut el az új város szerkezetének, léptékének és jellegének megfogalmazásához. Az elemzés eredményeire épülő tervezés olyan városszerkezetet hozott létre, ami Weiner Tibor várostervezési tevékenységének máig is legmaradandóbb értéke. Ez a szerkezet biztosította a városépítés története során, hogy a többször is változó igényeket (25 000 lakosú készenléti lakótelep, 40 000 lélekszámú középváros, 80 000 lakosra tervezett részleges felsőfokú központ. ..) nyíltságával harmonikusan követni tudta. Rávilágít annak fontosságára, hogy a lakóterületek épületeinek és zöldterületeinek aránya milyen lényeges kompozíciós eszköz ahhoz, hogy megteremtődjék a környezet és az épületek egysége az építészeti tájban. A várossziluettről szólva főleg a központ és az alközpontok kialakítási módjait (domború vagy homorú városkép) elemzi.) A könyv Sztálinvárosról írt befejező részéből megismerhetjük az egyes lakóegységek és a városközpont számos alternatívája tervezésének történetét. Magyarázatot próbál adni arra, hogy milyen okok késztették a tervezést a kezdeti, modern építészet szellemében tervezett és megvalósított első lakóegységet követő további városrészek és épületek tervezésében követett, akkor szocialista realizmusnak nevezett alkotói módszer alkalmazására. Az érvek, melyekkel e stílus létjogosultságát indokolni igyekszik, nem meggyőzőek. Eltúlozza a közvéleménynek az építészettel szemben támasztott formai igényeit, márpedig megítélésünk szerint a dinamikusan fejlődő, szocializmust építő társadalom tagjai nem igényelhették az építészettől azt, hogy tartalmukban korszerű épületeket régmúlt korok forma jegyei jellemezzenek. Érvelésében arra is hivatkozik, hogy könyve mejelenésekor már többek által „eklektikusnak" bélyegzett épületek csak lényegtelen, könnyen megváltoztatható külső kérgükön, epidermiszükön viselik a haladó hagyományokon alapuló formajegyeket, és mind a megbírált épületek, mind a lakóegységek tartalma, funkciója korszerű. Ebből azt a következtetést vonja le, hogy az eklektikus elnevezés nem helyénvaló. Véleményünk szerint a vitatott témában nem az elnevezés a döntő. Sajnos, a kor épületei és lakóegységeinek belső szerkezete nemcsak megformálásukban, és főleg nemcsak külső hámrétegükben, hanem szerkesztésük alapelveiben, arányrendszerük megválasztásában is régmúlt korokat idéznek, és ezért ellent-