Ez Van, 2004 (1. évfolyam, 1-9. szám)

2004-07-01 / 5. szám

Nem vagyok emiqrációs hivatalnok A közelmúltban mind gyakrabban olvas­hatunk emigránsoknak szóló, nem éppen megnyugtató, sőt inkább idegesítő híreket. A szenátus szerint a szeptember 11-i terror­­cselekményekhez nem kis mértékben járul­tak hozzá az emigrációval kapcsolatos eny­he törvények. Most lépten-nyomon változta­tásokról, átalakításokról, szigorításokról, új törvények megalkotásáról kapunk híreket. E sok nem éppen jó hír után üdítőleg hatott egy North Carolinából címzett le­vél, és annak is ez a néhány sora: „Na­gyon köszönjük, amit értünk tettek. Vég­re nem sötétben tapogatózunk, és a bi­zonytalanság között vergődve élünk itt tovább. A jövő hét elején jelentkezni fo­gok Önöknél.” Levelükben még arról pa­naszkodtak, hogy át vannak verve, rosz­­szak a tapasztalataik az ügyvédekkel, akik soha nem hajlandók telefonhoz jön­ni, majd egy éve beadott - szerintük állí­tólag be sem adott - papírjaik állásáról csak annyit üzennek titkárnőjükkel, hogy várjanak türelemmel, majd és majd. Egy nagyon egyszerű rutinmondatot taná­csoltam nekik, ami a mottóban jelzett nyelvi problémákat kikerüli. Vagyis, ha­tározott kérésüket a válaszadás határ­idejének feltüntetésével fax útján tegyék meg szótározás és angolul beszélő ba­rátjuk nyelvi korrigálása után, és arra fax választ kérjenek az ügyvédjüktől. Amikor megkaptam az összes írásos dokumen­tumot, csak annyit mondtam nekik tele­fonban, hogy „nincsenek átverve”. Min­den rendben van, nyugodtan hívhatják az Emigrációs Hivatalt a már kezükben lévő iktatószámra hivatkozva. Meg is tör­tént, és a hivatal hosszú várakozás után csak előteremtette a soron következő re p reze nta tívj át, aki megnyugtatta őket - persze tolmácson keresztül - hogy min­den rendben lesz, de mint tudjuk, Isten malmai lassan őrölnek. Házaspárunk olyan boldog volt, mintha a zöldkártyát kapták volna meg. Másik történetem sze­replője, családunk egyik jó barátja hívott fel, hogy azonnal szeretne beszél­ni velem, mert nagyon bajban van, valami bíró­tól kapott egy űrlapot, melyet 8 napon belül vis­sza kell küldeni, természe­tesen angolul kitöltve az egyik bíróság címére. Nem telt bele fél óra és megjelent, reszkető ke­zekkel vette elő táskájából a kérdéses le­velet Hiányos neveltetésem ellenére megpróbáltam visszatartani sikongató nevetésem, mert nem illik, meg aztán mi sem úgy érkeztünk ide az újhazába, hogy azonnal megtudtuk különböztetni a hiva­talos papírokat Már amikor kézbe vet­tem, hatalmas, piros, nyomtatott betűk­kel virított rajta egy szó: JURY, vagyis való­ban a bíróságtól kapta, és esküdtszéki ül­nöknek hívták be. Nem volt nehéz dolgom megvigasztalni, és megnevettetni őt is. Hiszen csak az igazat kellett ráírnom, hogy nem tud angolul, kérjük a részvételétől el­tekinteni. Ez esetben ugyan nem jött rosz­­szul az angol nyelvtudás hiánya, de azért mégiscsak jobb lett volna, ha érti a neki küldött levelet és nem izgul két napig a bírósági levél láttán. Nem ártana, ha itt akarélni, akkorszolgalmas munkája mel­lett minél előbb elsajátítaná a befogadó országa nyelvét Ugyanezen a napon egy izgatott hölgy - úgy látszik, még tudok izgalmat okozni a hölgyek körében - kérte, hogy ügyvédünk adjon neki egy igazolást arról, hogy ő dol­gozik. Ne haragudjon - válaszoltam, van érettségim, de nem értem a kérést Miért adna magának a mi ügyvédünk igazolást arról, hogy maga dolgozik? Hol? Mikor? Ismétlen, nem értem. A következő választ kaptam: csak annyit mondtak a munkahelyemen, hogy men­jek el egy ügyvédhez, hogy adjon egy igazolást hogy én dolgozom. Amikor már harmadszor kér­deztem, és a harmad­szor válaszolta ugyan­azt, és én harmadszorra sem értettem semmit, bizonytalanul megkérdez­tem, milyen nyelven kérték magától ezt az igazolást? Ango­lul -volta válasz. Na akkor meg van a megoldás, menjen el ismét a főnökéhez a magánál angolul jobban értő barátnő­jével. Tisztázza ezt a képtelen ötletet, hogy egy önt nem ismerő ügyvéd adjon arról igazolást, hogy nálunk dolgozik. Vé­gül megtudtam mi történt, kiderült, hogy eredetileg a munkahelye a jogi osztályra küldték az igazoláséit Ez a csaj háttal ült a moziban, de minden jó, ha a vége jó! Egy kis közép-nyugati államból hívott fel egy házaspár, hogy eldugva élnek egy kisvárosban, ahol egy ottani elegáns szállodában dolgoznak. Jó munkahely­ük, lakásuk, kocsijuk van. Minden na­gyon szép, minden nagyon jó, de nincse­nek mindennel megelégedve. Az ok, hogy a papírok, azok az átkozott papírok nem akarnak megszületni. Minden infor­mációt az újságból kapják, ezért keres­tek fel telefonon, és minden körülmé­nyek között személyesen szeretnének velem beszélni. Mondtam, hogy bizo­nyára terveznek egy New York-i kirándu­lást, néhány nap szabadságot valami­kor, és majd akkor elbeszélgetünk. A ké­résük az volt, hogy kizárólag csak hoz­zám szeretnének jönni, és még ugyanaz­nap visszarepülnének, mert csak egy szabadnapjuk van. Ez a megtiszteltetés zene volt füleim­nek, vagyis hogy miattam vállalnak egy három és fél órás repülőutat oda-vissza. Aggódva kérdezték, mivel nem sok pa­pírral rendelkeznek, nem lesz-e problé­ma a repülőtéren és New Yorkban. Mondtam, hogy belföldi járat, nem lesz semmi baj, meg különben is, van vezetői engedélyük, jöjjenek, ha már úgy dön­töttek. Megkérdezték, hogy a Kennedy repülőtérről mennyi idő taxival az út, és ennek tudatában megbeszéltük a talál­kozó időpontját, 10 órakor itt lesznek ná­lam. New Yorkban talán az utóbbi évek­ben a legnagyobb eső pont ezen a bizo­nyos napon volt, gondoltam, hogy biztos késnek. De 10 óra 5 perckor megérkez­tek, és már a liftben levettek a lábamról. Úgy indítottak, hogy elnézést kértek az 5 perc késésért Hát erre mit mondhat­tam, az amúgy is rendkívül helyes, csi­nos házaspárnak. Ejnye-ejnye, mond­tam viccesen, ez máskor ne forduljon elő, hogy ilyen hosszú repülőút után 5 percet késnek. Gyorsan bele is vágtak, hogy mi jövetelük oka. A férj számítógép­­mérnök, a feleség ápolónő. Természete­sen most nem a szakmájukban dolgoz­nak, de tapasztalják, hogy mindkettőjük hivatása az emigrációs nomenklatúrán a hiányszakmák között szerepel. Jelenleg mindketten városuk egyetlen felhőkar­colójában, egy hatalmas szállodában dolgoznak. A fiú bankett manager, a lány pedig felszolgáló. Az általam telefonon kért összes papírt elhozták: önéletrajz­ok, bizonyítványok, e-mailen küldött emigrációs kérdések, fordítások, és mindemellett mindketten angolul kitű­nően beszéltek. Miután mindent meg­néztem, mondták, mivel nagyon kis ál­lamban élnek, nincs bizalmuk az ottani ügyvédekhez. Nem azért, mert attól tar­tanak, hogy becsapják őket, hanem in­kább attól félnek, hogy nem igazán volt még dolguk speciális emigrációs ügyek­kel. Ahogy mondták a nomenklatúrán (mi itt nomcsinak nevezzük) a fiú hivatá­sa az első helyen áll. Vegyipari folyama­tok programozásával foglalkozik, számí­tógép-mérnöki oklevele van. Korábbi történetem szereplőjének erre a napra kértem már előzőleg ügyvédünktől idő­pontot, de hogy az ügyvéd ki ne neves­sen, a találkozót lemondtam, hiszen a JURY-féle papírt magam is ki tudtam töl­teni. így szerencsére sikerült ezt a ked­ves házaspárt „bepaszíroznom” a „jury­­hölgy" helyett, az ügyvéd fogadta őket, munkahelyemtől négyutcányi távolság­ra lévő irodájában. Ilyenkor minden esetben a hozzám forduló, segítségre váró delikvensek feldobódva, remé­nyekkel tele, de főleg mosolyogva szok­tak átmenni. Sok esetben viszont pitye­­regve jönnek vissza, mert ügyvédünk ar­ról híres, hogy csak olyan ügyet vállal, amelyről előzetes konzultáció alapján várható, hogy azokban eredménnyel jár majd el. Viszontamiről eleve tudja, hogy ez nem lehetséges, a hozzáfordulóknak udvariasan nemet mond. Szerintem ez a becsületes megoldás. Nos, ők úgy jöt­tek vissza, hát hogy is mondjam. Vigyo­rogtak, mint a vadalma. Szóval ők bol­dogok voltak. Mottó: „Angol wen az ei midig azimond- i, amit akar, haner anmtud. Minden jó, ha vége jó.” U 17. oldal EZ VAN -1. évfolyam 5. szám, 2004. július “Mi sem úgy érkeztünk ide az újhazába, hogy azonnal meg tudtuk különböztetni a hivatalos papírokat...”

Next

/
Oldalképek
Tartalom