Ez Van, 2004 (1. évfolyam, 1-9. szám)
2004-07-01 / 5. szám
Nem vagyok emiqrációs hivatalnok A közelmúltban mind gyakrabban olvashatunk emigránsoknak szóló, nem éppen megnyugtató, sőt inkább idegesítő híreket. A szenátus szerint a szeptember 11-i terrorcselekményekhez nem kis mértékben járultak hozzá az emigrációval kapcsolatos enyhe törvények. Most lépten-nyomon változtatásokról, átalakításokról, szigorításokról, új törvények megalkotásáról kapunk híreket. E sok nem éppen jó hír után üdítőleg hatott egy North Carolinából címzett levél, és annak is ez a néhány sora: „Nagyon köszönjük, amit értünk tettek. Végre nem sötétben tapogatózunk, és a bizonytalanság között vergődve élünk itt tovább. A jövő hét elején jelentkezni fogok Önöknél.” Levelükben még arról panaszkodtak, hogy át vannak verve, roszszak a tapasztalataik az ügyvédekkel, akik soha nem hajlandók telefonhoz jönni, majd egy éve beadott - szerintük állítólag be sem adott - papírjaik állásáról csak annyit üzennek titkárnőjükkel, hogy várjanak türelemmel, majd és majd. Egy nagyon egyszerű rutinmondatot tanácsoltam nekik, ami a mottóban jelzett nyelvi problémákat kikerüli. Vagyis, határozott kérésüket a válaszadás határidejének feltüntetésével fax útján tegyék meg szótározás és angolul beszélő barátjuk nyelvi korrigálása után, és arra fax választ kérjenek az ügyvédjüktől. Amikor megkaptam az összes írásos dokumentumot, csak annyit mondtam nekik telefonban, hogy „nincsenek átverve”. Minden rendben van, nyugodtan hívhatják az Emigrációs Hivatalt a már kezükben lévő iktatószámra hivatkozva. Meg is történt, és a hivatal hosszú várakozás után csak előteremtette a soron következő re p reze nta tívj át, aki megnyugtatta őket - persze tolmácson keresztül - hogy minden rendben lesz, de mint tudjuk, Isten malmai lassan őrölnek. Házaspárunk olyan boldog volt, mintha a zöldkártyát kapták volna meg. Másik történetem szereplője, családunk egyik jó barátja hívott fel, hogy azonnal szeretne beszélni velem, mert nagyon bajban van, valami bírótól kapott egy űrlapot, melyet 8 napon belül vissza kell küldeni, természetesen angolul kitöltve az egyik bíróság címére. Nem telt bele fél óra és megjelent, reszkető kezekkel vette elő táskájából a kérdéses levelet Hiányos neveltetésem ellenére megpróbáltam visszatartani sikongató nevetésem, mert nem illik, meg aztán mi sem úgy érkeztünk ide az újhazába, hogy azonnal megtudtuk különböztetni a hivatalos papírokat Már amikor kézbe vettem, hatalmas, piros, nyomtatott betűkkel virított rajta egy szó: JURY, vagyis valóban a bíróságtól kapta, és esküdtszéki ülnöknek hívták be. Nem volt nehéz dolgom megvigasztalni, és megnevettetni őt is. Hiszen csak az igazat kellett ráírnom, hogy nem tud angolul, kérjük a részvételétől eltekinteni. Ez esetben ugyan nem jött roszszul az angol nyelvtudás hiánya, de azért mégiscsak jobb lett volna, ha érti a neki küldött levelet és nem izgul két napig a bírósági levél láttán. Nem ártana, ha itt akarélni, akkorszolgalmas munkája mellett minél előbb elsajátítaná a befogadó országa nyelvét Ugyanezen a napon egy izgatott hölgy - úgy látszik, még tudok izgalmat okozni a hölgyek körében - kérte, hogy ügyvédünk adjon neki egy igazolást arról, hogy ő dolgozik. Ne haragudjon - válaszoltam, van érettségim, de nem értem a kérést Miért adna magának a mi ügyvédünk igazolást arról, hogy maga dolgozik? Hol? Mikor? Ismétlen, nem értem. A következő választ kaptam: csak annyit mondtak a munkahelyemen, hogy menjek el egy ügyvédhez, hogy adjon egy igazolást hogy én dolgozom. Amikor már harmadszor kérdeztem, és a harmadszor válaszolta ugyanazt, és én harmadszorra sem értettem semmit, bizonytalanul megkérdeztem, milyen nyelven kérték magától ezt az igazolást? Angolul -volta válasz. Na akkor meg van a megoldás, menjen el ismét a főnökéhez a magánál angolul jobban értő barátnőjével. Tisztázza ezt a képtelen ötletet, hogy egy önt nem ismerő ügyvéd adjon arról igazolást, hogy nálunk dolgozik. Végül megtudtam mi történt, kiderült, hogy eredetileg a munkahelye a jogi osztályra küldték az igazoláséit Ez a csaj háttal ült a moziban, de minden jó, ha a vége jó! Egy kis közép-nyugati államból hívott fel egy házaspár, hogy eldugva élnek egy kisvárosban, ahol egy ottani elegáns szállodában dolgoznak. Jó munkahelyük, lakásuk, kocsijuk van. Minden nagyon szép, minden nagyon jó, de nincsenek mindennel megelégedve. Az ok, hogy a papírok, azok az átkozott papírok nem akarnak megszületni. Minden információt az újságból kapják, ezért kerestek fel telefonon, és minden körülmények között személyesen szeretnének velem beszélni. Mondtam, hogy bizonyára terveznek egy New York-i kirándulást, néhány nap szabadságot valamikor, és majd akkor elbeszélgetünk. A kérésük az volt, hogy kizárólag csak hozzám szeretnének jönni, és még ugyanaznap visszarepülnének, mert csak egy szabadnapjuk van. Ez a megtiszteltetés zene volt füleimnek, vagyis hogy miattam vállalnak egy három és fél órás repülőutat oda-vissza. Aggódva kérdezték, mivel nem sok papírral rendelkeznek, nem lesz-e probléma a repülőtéren és New Yorkban. Mondtam, hogy belföldi járat, nem lesz semmi baj, meg különben is, van vezetői engedélyük, jöjjenek, ha már úgy döntöttek. Megkérdezték, hogy a Kennedy repülőtérről mennyi idő taxival az út, és ennek tudatában megbeszéltük a találkozó időpontját, 10 órakor itt lesznek nálam. New Yorkban talán az utóbbi években a legnagyobb eső pont ezen a bizonyos napon volt, gondoltam, hogy biztos késnek. De 10 óra 5 perckor megérkeztek, és már a liftben levettek a lábamról. Úgy indítottak, hogy elnézést kértek az 5 perc késésért Hát erre mit mondhattam, az amúgy is rendkívül helyes, csinos házaspárnak. Ejnye-ejnye, mondtam viccesen, ez máskor ne forduljon elő, hogy ilyen hosszú repülőút után 5 percet késnek. Gyorsan bele is vágtak, hogy mi jövetelük oka. A férj számítógépmérnök, a feleség ápolónő. Természetesen most nem a szakmájukban dolgoznak, de tapasztalják, hogy mindkettőjük hivatása az emigrációs nomenklatúrán a hiányszakmák között szerepel. Jelenleg mindketten városuk egyetlen felhőkarcolójában, egy hatalmas szállodában dolgoznak. A fiú bankett manager, a lány pedig felszolgáló. Az általam telefonon kért összes papírt elhozták: önéletrajzok, bizonyítványok, e-mailen küldött emigrációs kérdések, fordítások, és mindemellett mindketten angolul kitűnően beszéltek. Miután mindent megnéztem, mondták, mivel nagyon kis államban élnek, nincs bizalmuk az ottani ügyvédekhez. Nem azért, mert attól tartanak, hogy becsapják őket, hanem inkább attól félnek, hogy nem igazán volt még dolguk speciális emigrációs ügyekkel. Ahogy mondták a nomenklatúrán (mi itt nomcsinak nevezzük) a fiú hivatása az első helyen áll. Vegyipari folyamatok programozásával foglalkozik, számítógép-mérnöki oklevele van. Korábbi történetem szereplőjének erre a napra kértem már előzőleg ügyvédünktől időpontot, de hogy az ügyvéd ki ne nevessen, a találkozót lemondtam, hiszen a JURY-féle papírt magam is ki tudtam tölteni. így szerencsére sikerült ezt a kedves házaspárt „bepaszíroznom” a „juryhölgy" helyett, az ügyvéd fogadta őket, munkahelyemtől négyutcányi távolságra lévő irodájában. Ilyenkor minden esetben a hozzám forduló, segítségre váró delikvensek feldobódva, reményekkel tele, de főleg mosolyogva szoktak átmenni. Sok esetben viszont pityeregve jönnek vissza, mert ügyvédünk arról híres, hogy csak olyan ügyet vállal, amelyről előzetes konzultáció alapján várható, hogy azokban eredménnyel jár majd el. Viszontamiről eleve tudja, hogy ez nem lehetséges, a hozzáfordulóknak udvariasan nemet mond. Szerintem ez a becsületes megoldás. Nos, ők úgy jöttek vissza, hát hogy is mondjam. Vigyorogtak, mint a vadalma. Szóval ők boldogok voltak. Mottó: „Angol wen az ei midig azimond- i, amit akar, haner anmtud. Minden jó, ha vége jó.” U 17. oldal EZ VAN -1. évfolyam 5. szám, 2004. július “Mi sem úgy érkeztünk ide az újhazába, hogy azonnal meg tudtuk különböztetni a hivatalos papírokat...”
