Evangéliumi Világszolgálat, 1955 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1955-01-01 / 1. szám
EVANGÉLIUMI VILÁGSZOLGÁLAT 5 Beszéljünk őszintén Megvallom, tetszett Koszorús Ferencnek a bizonyságtétele. Őszinte beszéd az ilyen. Sőt több és ez adja meg az igazi értékét. Ebből láthatom én is és mindenki, hogy Istennek utjai kifürkészhetetlenek. Hogy milyen utat kell valakinek megtenni az Ő megismeréséig, megint csak az Ő titka. A keresztyén életet élők tudják, hogy Istent megismerni sok esetben elég volt egy “jövel” szó. A kereszten függő latornak az Ártatlant védő szava Jézus megváltó mondatát hozta elő: “Bizony mondom, még ma velem leszel a paradicsomban!” és csodálatos helyzeti változást eredményezett. A tetten ért bűnös nő sem gondolta, hogy az agyonkövezéses halál helyett életet fog nyerni. Úgyszintén a samáriai nő abból a kút melletti beszélgetésből nem gondolhatta, hogy olyan vizet fog nyerni, “melyből ha iszik, sohasem szomjuhozik meg”. Magának Pál apostolnak keresztyéneket kellett üldöznie, hogy vakká legyen és azt kérdezze a damaskusi utón, “mit kívánsz, Uram, hogy cselekedjem?” És később a Pált és Silást őrző börtönőrnek, mikor a föld megmozdult, ilyen szavak tolultak ajkára: “Atyámfiái, mit cselekedjünk?” Felsorolhatnék még számtalant. Ezekből azt kell félremagyarázhatatlanul megérteni, hogy a megtérés utjai különbözők. A megtérés nem az, ahogyan ma sokan hiszik. Az említett bizonyságtételből ez világlik ki legjobban. Sokan úgy hiszik, elég ha ennek és annak a felekezetű keresztyénnek mondják magukat, de a megtéréshez, a krisztusi élethez úgyszólván semmi közük. Tudnak gyűlölni, hazudni, kétségbeesni, irigykedni és mindent homlokegyenest ellenkezően tesznek annak, amit Krisztus számukra nemhogy tanácsolt, de megparancsolt. Nekem — mivel nyomorultul szegény voltam — elég volt egy darab kenyérnek a látása, hogy Isten mellé szegődjem. Ismerek olyant, aki azért tért meg, mert elégette felesége Bibliáját, amit az olvasgatott. És a visszamaradt féligétett lapok szent ereklyévé lettek számára. Hallottam egy korcsmárosról, aki amikor az Isten szivébe adta a megtérési szándékot, összes borát, amit még eladhatott volna, a kanálisba folyatta, nehogy embertársa romlására legyen a készletében lévő ital. Olyannal is beszéltem személyesen, aki villamosszékre volt Ítélve kétszer és csak a végső fokon nyert életfogytiglani Ítéletet, mert közben megtért és a börtönben bizonyságtevővé lett. Ismerek itt Clevelandban egy egyszerű magyar pásztort, kit a kondák és nyájak őrzésekor a csodálatos természet vitt Istenhez. Mintha azt a görög bölcset hallanám, ki azt mondta, hogy a természet az Isten bibliája. Nemrégiben Nt. Egyed Aladár szerzői estjén hallottam, hogy a hit harcát mindenkinek meg kell harcolnia. A hit nem állandóan sziklaszilárd; egyszer igy, másszor amúgy hajlik. Egyszer erős, máskor gyenge. Egyszer Istenig elér, máskor olyan gyatra, hogy kétségbeejtő. Pedig az ilyen ember hisz; hát milyen lehet az, aki nem hisz? Akkor milyen lehet a hite egy meg nem tért embernek? És félre ne értsük a dolgot, olyanokról beszélek, akiket Krisztus nevében megkereszteltek, később hitükben meg is erősítettek, konfirmáltak. — Nem bírálom senkinek a hitbeli meggyőződését, de az kétségtelen, hogy keresztyénné csak az tud lenni, aki saját személyéhez szólónak tudja felismerni azt a felhívást amit Keresztelő János kezdett és Krisztus folytatott: “Térjetek meg, mert elközelitett a mennyeknek országa.” “Aki én utánam akar jőni, tagadja meg magát” — idézem Krisztus után. Aki azt hiszi, hogy Krisztust követheti önmegtagadás nélkül, az végzetesen téved. Kárhozatosan! És itt van a baj. Ezért nem bíznak a pogányok még annyira sem a Krisztus nevét viselőkben, hogy például Gandhi, mikor utolsó európai utján volt, még a kecskéjét is magával hozta és ő fejte, nehogy valaki mérgezett tejet adjon neki. Ilyen a keresztyénség arca, aminek, akárhogyan van, mi is tagjai vagyunk. Dr. Schweitzer Albert a “Második munka” cimü cikkében a világkeresztyénség hiábavaló életét szomorúan úgy jellemezte, hogy világmegváltó jóságot, szeretet, nagyot és hatalmast vár mindenki a másiktól, de ami minden pillanatban mellette van és adódik, azt maga nem teszi meg. Nem az egy nagy, hanem a sok kicsi, a minden napon előforduló szívesség, kedvesség és szeretet megtétele a fontos. Az életadta ezerféle kötelesség elmulasztásában rejlik a hiba. Olykor milyen nehéz egy “köszönöm” szót kimondani! Vagy helyemet átadni öregnek, fáradt kinézésűnek. És hol van a bocsánatkérés? Mennyit lehetne elérni vele, ha volna hozzávaló alázatosság. Az a világ legszegényebbje, aki nem tud semmit adni. Sem jó szót, sem mást. “Adni”: ez a keresztyén neve; aki ezt nem érzi, nem is az ő neve az. És milyenek vagyunk mi? Nézzen csak mindenki végig úgy magán, ahogyan Ady írja és lássa meg úgy igazában magát, ahogy Isten előtti őszinteséggel és bizonyságtevő bátorsággal tette jelenleg Koszorús Ferenc testvérünk. Kissé furcsának fogják sokan minősíteni azt, hogy egyik volt 300 holdas földbirtokos azt mondta legutóbb nekem, hogy ő megnyugszik Isten akaratában, sőt örül annak, mely őt kizökkentette abból az állapotból, amiben odahaza élt, mert száz százalékig meg van győződve arról, hogy biztosan elveszett volna az üdvösség számára. És most az a célja, hogy gyermekeit a lelki életben a mennyország számára nevelje és nem az örök kárhozatra. Ezért ragadtam meg egy testvér bizonyságtételének ezt äz alkalmát, hogy melléje felsorakozva az emigráns magyar keresztyének előtt magam is bizonyságot tegyek arról a hitemről, melyet az írás szavaival vallók: “Ha nem a Te törvényeid lettek volna az én gyönyörűségem, akkor elvesztem volna az én nyomorúságomban.” Némethy László SOKAN NEM TUDJÁK, hogy a Csendes Óceán déltengeri szigetvilága legnagyobbrészt keresztyén. Két millió lakosából kb. egy millió tagja egy keresztyén egyháznak, legnagyobbrészt egy protestáns felekezetnek. Valamikor ez volt az a terület, amelyen az evangélium terjesztése igen sok misszionárius mártírhalálát követelte. Ennek a különös világnak egyik kis szigetén működött a magyar református egyház egyik misszionáriusa, Molnár Mária is. A keresztyén mártir-miszszionáriusok vére azonban itt is magvetés volt és a déltengeri szigetvilág lakosságának többsége ma már Krisztusnak hü követője. így terjed az evangélium, igy hódit Isten országa, lassan, de feltartóztathatatlanul és végeredményben mindig győzedelmesen.
