Evangéliumi Világszolgálat, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1953-01-01 / 1-2. szám
8 EVANGÉLIUMI VILÁGSZOLGÁLAT néked nem szolgáland, elvé'sz és a népek mindenestől elpusztulnak (Ésaiás 60:12)”. Érdemes megvizsgálni, hogy az általános vélemény szerint mi határozza meg egy ország boldogulását, mi szükséges ahhoz, hogy egy ország és nép boldoguljon. Általában azt mondják, hogy az ország akkor boldogulhat, ha vezetői bölcsek, jó tanácsosai vannak ezeknek, vitéz katonák vannak, továbbá, ha gazdagság, egyenesség és egység van benne. Megmérve azonban ezeket a Szentirás mérlegén, azt kell mondanunk, hogy mindez igaz. lehet, de nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az ország csak akkor boldogulhat, igaz, ha bölcs vezetője vagyon, de minden bölcsesség Istentől van és Isten a legbölcsebbet is megbolondithatja; és a tanácsosok is hiába jók, mert Isten elfordithatja a tanácsukat; a vitézek is valóban fontosak, de azok is csak eszközök, hiszen Isten az, aki diadalmat vesz az ellenségen és tiz által művelheti azt, amit száz által és száz által, amit ezer által; és a kincs: kell, mert az emberi rend olyan, hogy kincsért, aranyért meg ezüstért adnak és vesznek mindent, de a kincs elértéktelenedhetik és elrabolhatják és a kincs olyan, hogy vele mindennél jobban lehet csalni. Bölcseség, tanács, vitézek, kincs mind csak eszközök, külső lehetőségek. A Szentirás szava arra tanit bennünket, hogy egy ország szerencséje és népének boldogulása attól függ, vájjon szolgál-e Istennek, keresi-e Isten országát, hallgat-e Isten igéjére? Állitjuk, hogy igazán boldog ember és nép az, amely nem ragaszkodik emberek által csinált idegen Istenekhez, hanem az egy igaz Istenhez kapcsolja oda egész életét s azt belső erejében, külső cselekvésében az Isten akarata szerint rendeli és irány it ja. A Szentirás szava valójában nem nagyon sokra becsült dolog manapság, inkább csak siránkozók szava és megszokásnak hangja. Pedig jó volna, ha minden népek vezetői is a kezükben tartanák, mikor a vezető-székben ülnek és egész országuk népét a Szentirás mellé hódoltatnák. Ez nem valami játékos eszme szolgálatát, sem pedig értelmetlen ceremóniák megtartását jelenti, hanem szüntelenül szem előtt tartását Isten akaratának, tehát azoknak az ember egész életét és magatartását irányitó törvényeknek, amelyek minden időben és kivétel nélkül a föld minden országában érvényesek. Érvényesek anynyira, hogy aki nem szolgál e törvények Urának, elvész az — legyen az akár ember, akár nép, akár ország. És arra is jó a Szentirást sűrűn kézben tartani, hogy szüntelenül lássák vezető és nép egyaránt: miképpen büntette meg az Isten az iránta engedetleneket és miképpen mutatta meg irgalmasságát az engedelmeseknek és a hozzá megtérőknek. Csak kézbe kell venni az ószövetséget, elolvasni szép folyamtosan a Józsué könyvétől elkezdve a Bírák, Sámuel, Királyok, Krónikák, Ezsdrás, Nehémiás könyveit, Ésaiás, Jeremiás, Ezékiel, Dániel és a többiek próféciáit: a történet bennük nem más, mint állandó váltakozás a nép magatartása és Isten magatartása között. Isten jó és bölcs vezetőket adott a zsidó nemzetnek, de a nép nem becsülte meg ezeket a vezetőket, csak akkor jött rá háládatlanságának súlyos bűn voltára, mikor vétkei miatt Isten elvette a vezetőket és a népet idegen uralom rabságába vetette. Ekkor könyörögni kezdett a nép és a megtérő néphez Isten kegyelmes lett — megadta a szabaditást és az uj, jó vezetőket. Az emberi állhatatlanság és az isteni irgalom változhatatlanságának felséges szinjátéka a zsidó nemzet története. És ami a legfontosabb a Szentirásban: nemcsak kijelentéseket tartalmaz Isten törvényéről, a törvényeket megszegőkről, a büntetésről és a megtérőknek való megbocsátásról, az érvek nemcsak észhez szólók, hanem történetiek is. Az ószövetség a zsidó nemzet történetének Írott emléke és az Isten törvényivel kapcsolatos kijelentéseknek igazságát, valóságát a ténylegesen megtörtént események igazolják. Mert az ószövetség történeteiben azt olvashatjuk, hogy hiába a megbocsátás, a nép újra és ismételten elfordult Istentől, akár azért, mert nem hallgatott istenfélő uralkodóira, akár azért, mert az uralkodó lett bálványimádóvá, Baál papjainak szolgájává. De Isten nem szűnt meg irgalmas lenni, ha kemény volt is a büntetésben: még a legnagyobb büntetés, a fogságravitel után is hetven esztendővel visszavezette a megpróbált népet hazájába. Csakhogy a zsidók csak nem voltak képesek megtartani a szövetséget, — mert Isten nem csak úgy minden feltétel nélkül, hanem az egyedül neki szolgálás feltételének szövetségében adta Kánaán földjét a zsidóságnak; — a zsidók valami szomorú módon nem tűrték Isten áldó kezét a fejük felett, ők voltak azok, akik feltámadtak nemcsak Zakariás próféta és Keresztelő János, hanem Krisztus ellen is és nem Isten volt az, aki ok nélkül fordult el tőlük, mikor pár évtizeddel a keresztrefeszités után szétszóratta a zsidó népet a rómaiak által a földnek mind végső határáig és azóta is sok felemelkedés mellett szörnyű pusztulások egymásutánjával sújtja őket. Minden ország figyelembe veheti ezt a példát. Hiszen a zsidó nemzet példája arra tanit, hogy Isten az, aki irányítja a világtörténelmet, Isten eszköze az a nép is, amellyel megbünteti a másikat. Magyarország is jól emlékezhetik a maga sorsára és a magyarság is bizonyos lehet abban, hogy sorsa, megcsonkittatása, szenvedése, országának pusztulása, népének szétszóratása, elhurcoltatása és fogságravitele nemcsak a mások gonoszságából, hanem a saját bűnei miatt is volt. Múltúnkat vizsgálva, jelenünket sem szépítve kell megvallanunk, micsoda hatalmas bűneink vannak.
