Evangéliumi Világszolgálat, 1950. augusztus-december (1. évfolyam, 1-5. szám)
1950-08-15 / 1. szám
EVANGÉLIUMI VILÁGSZOLGÁLAT 13. oldal A BESZÉLŐ ÓRA. Ébresztőóra ketyeg asztalomon. Kedves, egyszerű tucatóra. Néhány garasért bárhol hozzájuthatsz. Kerek, fehér számlapábrázatát fényes sárgarézkarika csinosítja. Hamiskásan rámkacsint. Két mutatóbajsza huncut pajzánsággal felfelé kunkorodik. Este van. Majdnem negyed tiz. Kint lassan hulldogál a hó, az óra pedig, mint egy fáradhatatlan, kövér törpe, halk ütemes zörejekkel lélekzik, él, ketyeg. A kályhában barátságosan duruzsol a tűz. Meleg van. Egyedül vagyok az órával, meg magammal. Az óra meg én. Este van. Jól esik végigterpeszkedni a kényelmes karosszékben. Leoltom az asztali lámpát és kezembe veszem a kis ébresztőt. Csak a tűz narancsvörös lobogása világol. Belesülyedek a téli hangulatba. Rámnéz. Hosszabbik bajusza lekonyul, másik oldalon pedig gyorsan félrehúzza a száját, mintha kérdezné: “Unatkozol, ugy-e? Üres a fejed és nem tudod, hogy mivel is csapd agyon az időt?” — majd hozzáteszi —>: “Ha van rá kedved, elmondok valamit”. Még jobban belesülyedek a karosszékbe és kíváncsian hallgatok. Másodpercmutatója mintha gyorsabban forogna. Bizonyára gondolkodik. Az óra mesél. * Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy apró bogárka. Ez a minden bizonnyal jó családból származó és igen okos bogárka felkerekedett hazulról azzal a nemes és kitűnő szándékkal, hogy meglátogatja a Nagy Órát. Otthagyta szüleit, testvéreit és hosszuhosszu ut után elérte a Nagy Órát. Mély tisztelettel körülszaglászta. Az óra hatalmas volt, ő pedig kicsiny. Megcsodálta óriási mutatóinak különböző mozgását, a számlapot és a hátán levő nagy csavarókulcsokat. A belülről hallatszó titokzatos zörejek még inkább felcsigázták érdeklődését úgy, hogy elelhatározta, hogy bemegy az óra belsejébe. Bent félhomály és zaj fogadta. Erre ijedten szaladni kezdett a szerkezet belsejébe és az egyik sötét zugban dermedten meghúzódott. Mikor látta, hogy semmi baj sem történik, gondolkozni kezdett: — Meglepő, hogy itt milyen sürgés-forgás van. Mennyi minden van itt! Rugók, csavarok, szögek, vasak, rezek. Mindez csodálatosan együttműködik benne. Minden kering, forog és mozog. Mintha csak élne! Hogyan lehetséges ez? Meg kell jegyezni, hogy eme kiváló bogárpéldány még egészen fiatal korában átrágta magát egy Kant nevű tudós "Tiszta ész kritikája” cimü müvén és még sok más hírneves agymatador könyvén. Ezekből tanulta, hogy mindennek oka van. A körülötte lévő életnek is oka kell hogy legyen. Ősapáinak hőstetteire gondolva, nekivágott az első kutatóutnak. Életveszélyes vándorlása után eljutott a hajszálrugóhoz. Mikor megpillantotta, hatalmas csatakiáltásban tört ki: — Hahó! Megvan az élet forrása! A rugó, mely mindent hajt! Ez az! A Természet! Mindennek ősanyja! Örvendezve ugrálta körül a hajszálrugót, de később nagy megdöbbenéssel vette észre, hogy nem a hajszálrugó hajtja az órát, mert az csak egy alkatrész, melyet egy másik kerék mozgat. A bogárka azonban nem csüggedt el. Tovább kereste az Erőt, az élet forrását. A kerekek között felfedezte a Törvényt, majd később eljutott a Nagy Rugóhoz. — Ahá! •— kiáltotta. — Megvan a Nagy Lény! A mindeneket hajtó Nagy Erő! A Csodálatos! A Henri Bergson-féle Erőisten! Áhítattal rogyott térdre a nagyrugó előtt és imádattal teli csodálattal tekintett rá. Majd később, a sejtelmes félhomályban körülnézett és meglepődve vette észre, hogy mellette, két mellső tenyere közé hajtott fejjel, egy másik bogárka ül, töprengve. Keserű irigység viharzott át büszke, intelligens bogárlelkén és csalódva gondolt rá, hogy mégsem ő az első, aki megtalálta a Nagy Rugót. Türelmetlen hangon rámordult: — Min töröd a fejed? Miért nem imádod a Természetet, a Törvényt, a mindeneket hajtó Erőt? — Azon gondolkodom, hogy ki csinálta, vagy teremtette a nagy rugót? — felelte a másik. — Ugyan! — kiáltotta fölényesen, miközben szemöldökét felhúzta és elgondolta, hogy milyen nagyon okos és értelmes családból származik. Egyik ükpapája még Spinoza és Schoppenhauer müvein is átrágta magát, pedig nem is voltak famentes papírból. — Ugyan! — mondta még magabiztosabb hangsúllyal — csak nem nevetteted ki magad? Milyen buta kérdés! Hiszen csak természetes, hogy a Nagy Rugó olyan hatalmas, erős és nagy, hogy saját magát is elő tudta állítani és hajtja az egész világot! * Ottmaradtak mindketten a lilán borongó félhomályban és nem vették észre az óra mögött álló embert, aki az egész szerkezetet készítette. * Az óra elhallgatott. Ráraktam a tűzre és odamentem az ablakhoz. A hóesés elállt és az égbolt kitisztult. Feltekintettem a sötét égboltra; én a porszem, a bokárka. A kék bársonyháttéren ott ragyogott a Pegasus csillagképe. Kikerestem benne az Ándromede ködöt. Szabad szemmel csillagszerűnek látszik, pedig tőlünk 900,000 fényévnyire lévő csillagköd. Átmérője kb. negyvenkét fényév. Sokszázezer olyan csillag van benne, mint a mi Napunk. A napban pedig a 40,000 km. kerületű Földgömböt 1,300,000-szer lehetne elhelyezni. Milyen hatalmas a mindenségi “Hubble becslése szerint a Világegyetemben kb. 2 kvadrillió csillag van. Ennyi homokszemet Anglia területén elszórva, száz méter vastag réteget kapnünk.... Földünk egymilliomodrésze egy ilyen homokszemnek.” (Jeans.) Ha a világ minden egyes lakosa napi 12 órát töltene csillagszámlálással és percenkint 10 csillagot számlálna meg, a munkát kb. negyvenmillió év alatt lehetne befejezni. De ennyi alatt sem, mert a mindenség végtelen. Ezek után gondoljuk csak meg, hogy minden csil-
