Evangéliumi Hírnök, 1997 (89. évfolyam, 1-11. szám)
1997-03-01 / 3. szám
6. oldal Ti 1997. március Mátrai Mihályné: KERESZT Augusztus 20-a volt. Tizenhárom éves voltam. A második világ háború nemrég fejeződött be, s megindult az élet. Tahiban megint volt ifjúsági konferencia. Nappal a hegytetőn hallgattuk az Isten igéjéről szóló tanításokat és relaxáltunk; este meg lementünk Tótfaluba s lámpafény vagy tábortűz mellett hallgattunk különböző szolgálatokat. Akkor szavaltam el először a KERESZT című költeményt. Mintha csak rólam szólt volna. Bizonyságtételnek szántam. Arról szólt, hogy “minden embernek van keresztje.” De nem mindenkié egyforma és nem mindenki hordozza egyformán a rárótt terhet. Majd Jézus segítségéért kiáltva végződik. A költemény hatására eszembe jutottak Jézus szavai: “Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel naponként a keresztjét és kövessen engem. ” (Lukács 9:23) S az is, hogy másfél évvel azelőtt már Jézus követésébe szegődtem, vállalva a naponkénti kereszthordozást; de tudva, hogy teljesen Jézusra vagyok utalva, mert nekem nincs teherhordozó, ill. KERESZTHORDOZÓ KÉPESSÉGEM! Rettegek a szenvedéstől. Majd emlékemben végigfutottak az azóta történt események, s a keresztemet képző különböző terhek. Pl. az elhagyatottság. Egy rideg 1944. novemberi esten történt. Anyuval bementünk Pestre aput meglátogatni, aki csapatával a Skót iskolában volt elszállásolva. S üres volt az iskola. A házmester elmondta hogy aznap mindenkit, váratlanul elvittek. Tudtuk, hogy hova. A haláltáborokba. Nehéz idők következtek. Hónapokig nem tudtuk, hogy apu kibírta-e az utat abban a tömött vagonban, amelybe oly zsúfoltan voltak betömve az emberek, hogy állóhely is alig akadt s még a betegek és halottak sem tudtak leroskadni. S ha az utat kibírta, vajon nem került-e a gázkamrába utána? Anyuval ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel foglalkoztunk. Mindezek dacára Isten nekem olyan gyerekes hitet helyezett a szívembe, hogy el sem tudtam képzelni, hogy esetleg már félárva vagyok. Pedig néha megpróbáltam beleélni magam. Jézus ekkor a hit ajándéka által segített hordozni az elhagyatottság keresztjét. S nem is lettem félárva, mert apu idővel, teljesen legyengülve bár, de visszajött. Meg eszembe jutott a halál szüntelen fenyegetése. Naponként többször jöttek a bombázok. Nagymamám félelmében sikoltozott. Míg én anyukámra néztem, aki az én érdekemben nyugodtan viselkedett. S nem féltem. Keresztemnek ezt a részét anyukám magatartása által segített hordani Megváltóm. Majd következett a német és orosz csapatok át vagy bevonulásának izgalma. Ebben tudatlanságom és a közelben lakó szerető testvérek bújtatása segített. Tudatlanságom arra volt jó, hogy nem értettem meg, hogy mitől kell félnem, mikor katonákat látok. A testvérek meg —az első éjszaka után— anyuval együtt egy egész hónapig bújtattak és tápláltak minket. Ebben az esetben Uram naivságomat és a testvérek támogatását használta fel a tehermegosztásra. Aztán ránk zúdultak az újrakezdéssel járó nehézségek. Pl. élelemre volt szükségünk s Isten vagy kirendelte táplálékunkat, vagy kevesebbel is megelégített. Pár hét múlva meg albérlőkre volt szükségünk, mert kettőnknek nem volt szabad a három szoba összkomfortos házat megtartanunk. Rosszakaróink hatására a tanács huszonnégy órán belül ki akart lakoltatni minket. Megijedtünk, mert nem volt hova mennünk. De váratlanul találtunk lakót. A tanácsháza kertjében épp a tárgyalás előtt két háborúból visszatért hontalannal ismerkedtünk össze. Kiderült, hogy nekik lakásra volt szükségük, nekünk meg lakókra. Ismeretlenül befogadtuk őket. Az Úr ezt a problémát őáltaluk oldotta meg. Később, mikor apu hazajöhetett, neki gyógyulásra, nekünk meg bátorságra volt szükségünk. Apu t.i. többször elájult. O nem méltatlankodott s lassanként megerősödött. Anyu meg különös erőt kapott. Engem viszont úgy támogatott az Úr, hogy megvédett apu ájulásainak látványától. Mindig olyankor ájult el, amikor nem voltam otthon, vagy aludtam. Nagyon féltem a látványtól. Közben unokabátyám is visszatért a háborúból. Már szükségünk lett volna az egész házra. Viszont a lakóknak nem lehetett felmondani. Ekkor meg egy vasárnap délelőtt, míg templomba voltunk, az albérlőink kiraboltak minket. Borzalmasnak tűnt a dolog, mert minden mhánkat és élelmünket elvittek. De a rendőrség segítségével megtáláltuk őket és majdnem mindent visszakaptunk. Viszont emiatt többé nem jöhettek vissza a házunkba. így szabadultunk meg tőlük. Stb... 1945. augusztusában még sokmindent nem értettem meg a Bibliából. De azt már megláttam, hogy Jézus segít a KERESZTHORDOZÁSBAN. S ma —több, mint ötven évvel később— újra mondhatom, hogy Jézus mindig segített hordozni a KERESZTEMET. Vagyis, sok izgalom közepette országhatárokon átvezetett; idegen földön új testvérek, otthon, munkahely és gyülekezet kirendelése által könnyítette meg a kezdeti nehézségeket. Fiam halálos betegségében, az utolsó pillanatban egy új gyógyszer használatára indította orvosunkat; férjem borzalmas balesetekor segítőket rendelt; édesapám magatehetetlen állapotában az ő békés magatartása által tartott fenn; s egyéb leírhatatlan próba közben ígéreteinek erejével bátorított. Folytathatnám tovább a felsorolást. Felét sem mondtam el. De már csak annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy bár számomra sokszor kibírhatatlannak tűnt az AZNAPI KERESZTEM SÚLYA, mégis meg kell állapítanom, hogy Jézus kibírhatóvá tette mindet. Kétségtelen, hogy jézussal járva a legsúlyo-sabb körülmények között is könnyebb a kereszt! Ezért dicsérem szent nevét és kérem a költővel, hogy mindvégig legyen segítségemre és a te segítségedre is a kereszthordozásban! □ KERESZT Vida Sándor verse Minden embernek van keresztje. Egyiknek talán könnyebb, a másik a hosszú vándorlásban csüggedve, elerőtlenedve halad az élet göröngyös útján s egy súlyos, nehéz kereszt alatt görnyed. Sokan összeroskadnak a kereszt súlya alatt. De ott elől egy kicsinyke csoport halad, gyermek, ifjú, öreg, akik szembenéznek száz halállal, s nem törődve a fájdalommal mennek előre bátran, nem remegve, az élet súlyos keresztjét cipelve. Az út göröngye felsebzi lábuk, a kereszt, a kereszt feltörte válluk, de ők mennek, mennek, mennek előre, tövissel, görönggyel mit sem törődve, mennek egyenest a cél fele, ahol letesznek minden terhet, s nem viszik tovább a keresztet— mennek egyenest Jézus elé! És én? Én is a kis csoporthoz tartozom, a keresztemet én is hordozom, de sokszor úgy érzem, nem bírom tovább, érzem leroskadok. A bűneim súlya nyomja a vállam, a göröngy nekem is feltörte lábam és a fájdalomtól elerőtlenedve a kicsiny csoporttól messze elmaradok. Világ Megváltója! Tehozzád fordulok, Aki nem veted meg a bűnös gyermeket, hanem mind egyformán, nagyon szereted... Tekints le reám, hallgass meg engem, segíts, segíts tovább vinni a keresztem! S hogyha ketten visszük, tudom, nem lesz nehéz, mert a Tejóságod, tudom, mindenre kész. S hogyha odaértem majd a cél elé, elmondani ó engedd meg nekem: Uram, köszönöm, hogy vitted a keresztem!
