Evangéliumi Hírnök, 1994 (86. évfolyam, 1-12. szám)
1994-03-01 / 3. szám
10. oldal 1994. március VAJDA PALNE „A TE KIRÁLYOD” „Örülj nagyon, Sionnak leánya, örvendezz, Jeruzsálem leánya! Imé, jön néked a te királyod; igaz és szabadító ő; szegény és szamárháton ülő, azaz nőstényszamárnak vemhén” (Zak 9:9). Annak ellenére, hogy az Úr Jézus szerényen vonult be Jeruzsálembe, sokan mégis felismerték benne a Királyt. Valószínű, hogy nem mindenki látta szívesen, hogy egy alacsonyabb rendű állaton, egy szamárnak a hátán vonul be a fővárosba a „dicsőség Ura”. Ha lett volna is az élők között, aki még emlékezett, de ki gondolt mostan a betlehemi jászolban fekvő csecsemőre? Akik várakozások között éltek, mostan hangos kiáltozásokkal fogadták a Királyt, aki reményük szerint megszabadítja őket a római iga alól. Hogy a bűneikből is, arra mostan nem gondoltak. Zakariás próféta tökéletesen megjövendölte az Úr Jézus felől, hogy „szegényen jön", ami úgy is történt. A világ Alkotó Ura szegénységbe jött és élt. Ha pompa vette volna körül, a világ szegényei nem közelíthették volna meg, és nem lehettek volna iránta bizalommal és jó reménységgel. Ezen a napon azonban mindenki uralkodót ünnepelt benne. így olvasunk erről az Igében: „Akik pedig előtte ménének, és akik követék, kiáltának, mondván: Hozsánna! Áldott, aki jó az Úrnak nevében! Áldott a mi Atyánknak, Dávidnak országa, amely jő az Úrnak nevében! Hozsánna a magasságban!” (Mk 11:9-10). Keleti szokás szerint, ha egy uralkodó békés úton volt, szamárháton tette meg az utat, míg a lovakat csak harcias ütközetekben használták. Lehetséges, hogy az uralkodók a szokásokat gyakorolva az alázatosság látszatát akarták kelteni, de a valóságban az alázat távol volt tőlük. Ez nem így volt az Úr Jézus életében. Jézus úgy ment Jeruzsálembe, mint aki valóban Úr, a nép Izráel királyát látta benne, de Ő nem úgy jött mint forradalmár, sem mint hadvezér. Úgy jött, mint a Béke Fejedelme. De a nép nem értette ezt a küldetését; szabad ítót várt, de csak a római iga alól akart megszabadulni. A hozsannázás is csak a földi királynak szólt, és nem a mennyeinek. Elismerték királynak, de mivel nem az ő elgondolásuk szerint cselekedett megérkezése után, a papság felbújtatására, néhány nap múlva „feszítsd meg"-et kiáltott a nép. A meggyőződés nélküli lelkesedésre nem lehet építeni. Jézus ezt tudta, azért sírt előzőleg Jeruzsálem felett. A látszat Őt sohasem tévesztheti meg. Az emberek nagy többsége ma is szeret az éljenzőkkel tartani, mégha nem is érti, hogy miért éljenez. Sokan elfogadják azt is, hogy az Úr Jézus a bűnösök barátja, de ezzel még nem ismeri el azt, hogy ő is olyan bűnös, akinek megváltásra van szüksége. Aki azt gondolja, hogy néki nincsen szüksége megváltásra, az nem is lesz megváltva. Vegyük ezt figyelembe: Akármit gondol az ember önmagáról, a Megváltó Úr Jézus nélkül senki sem üdvözülhet! Az Úr Jézust, aki szamárháton vonult be Jeruzsálembe, királyt megillető pompával fogadta a nép, de Ő maga előtt látta a csúfos keresztet és az azzal járó szenvedést. Ő jól ismerte az emberi természetet... Istennek ez volt az utolsó próbálkozása az emberiség megmentését illetően, azért küldte el az Ő szerelmes Fiát, hogy az elveszett milliók hozzá visszataláljanak. Halála a mi válságunk díja volt. A megdicsőült Isten Fia, az Atyának jobbján ül, és onnan fog ismét eljönni úgy, mint királyok Királya és uraknak Ura - de mint ítélő Bíró is. Az apostolok meggyőződésből hirdették, hogy „Jézus él!” Ugyanazt tette Jób is évszázadokkal előbb, amikor kijelentette, hogy „jól tudja, hogy az ő Megváltója él". Nemcsak egy megváltó, hanem az ő Megváltója. Az okoskodók tagadják, hogy Jézus meghalt a kereszten és fel is támadott. Egy „tudós” ezt a kijelentést tette: „A hűvös kriptában a szagos fűszerektől visszanyerte eszméletét.” Honnan tudta ő ezt? Az emberek az utolsó reménységet eldobják maguktól csupán csak azért, hogy nekik legyen „igazuk”. Pál apostol is'üldözte a feltámadásban hívőket, de csak addig, amíg ő is meg nem győződött; amikor az megtörtént, semmi és senki sem tudta többé hitétől eltéríteni. Ezért jelentette ki határozott hangon: „Mert ha a te száddal vallást teszel az Úr Jézusról, és szívedben hiszed, hogy az Isten feltámasztotta őt a halálból, megtartató!” (Róm 10:9). A megtartásról csak így beszélhetünk! VASÁRNAPI ISKOLA 1994. március 27. SZABADULÁS A BŰNTŐL Róma 6:3-14, 20-23 A múlt héten az 5. rész tanulmányozása során láttuk, hogy Ádám követői (a bűnben élő ember) számára Isten — Jézus Krisztusban — kegyelmet készített. A bűn sötét hátterén vakító fénynyel ragyog Krisztus áldozata, Isten kegyelmi ajándéka. Fölmerülhetett némelyekben a kérdés, s Pál fel is veti, hogy válaszolni is tudjon rá: „Megmaradjunk-e a bűnben, hogy a kegyelem annál nagyobb legyen?” (6:1). Kemény és világos választ ad erre Pál: „Távol legyen!” 1. Meghalni és élni (6:3-11). Bemerítéskor szoktuk olvasni ezt az igét. Tanulmányozni azonban nem csak akkor lehet. Megkeresztelkedni (pontosabban: bemerítkezni) Krisztus Jézusba és Vele közösségben élni — különleges állapot. Pál többféleképpen is megfogalmazta ezt: felöltöztük Krisztust (Gál 4:27), az Ő hasonlatosságára formálódunk, egyek vagyunk az Övéivel (Rm 12:5), szolgálatunkat Vele és általa végezzük, s diadalmasan (2Kor 2:14) stb. Pál most arról beszél, hogy ennek a közösségnek az alapja Krisztus halála. Ez az a mélység, ahová lehajolt értünk. Itt találkozhatunk Vele. A Krisztus halálába keresztelkedő nem egy bizonytalan jövőbe vezető lépést tesz. Ellenkezőleg. Krisztussal együtt meghal, s Vele együtt fel is támad egy új életre. Mindez azért történik velünk, hogy egy új életben járjunk (6:4). Isten ugyanis nem csupán szabadulást tud adni a bűntől azáltal, hogy „meghalunk” annak, hanem tud adni egy új életet is, melyben a hívő az Istennel él (6:10). A bűntől való szabadulás útja tehát a halál (6:7). A rabszolgát, ha meghalt, többé már nem „dolgoztathatja” ura. Számára a szabadulás órája a halál. Hasonlóképpen, amíg ez nem történik meg velünk, a bűn uralkodik rajtunk — ha elismerjük ezt, ha nem. „Ezenképpen gondoljátok ti is (6:- 11). Szükségünk van arra, hogy ilyen képletesen, félreérthetetlen formában újra és újra végig gondoljuk, hogy meghaltunk a bűnnek és élünk az Istennek a mi Urunk Jézus Krisztusban (6:11). 2. Az új élet (6:12-14). Lehetséges bűn nélkül élni e bűnös világ közepén? Pál szerint csak egy mód van erre: ha soha nem feledjük, hogy a bűnnek meghaltunk, nem vagyunk tehát „szolgái” a bűnnek. Kaptunk képességet az Űr Jézustól arra, hogy visszautasítsuk uralkodását (6:14). A Róma 8-ban részletesebben is kifejti ezt Pál. „Szánjátok oda magatokat az Istennek” (6:13). A hívő, újjászületett élet „odaszánt élet”. 3. Az eredmény (6:20-23). A kihagyott versekben újra előjön a kérdés: miért ne vétkezzünk, ha ez jól esik