Evangéliumi Hírnök, 1991 (83. évfolyam, 1-15. szám)

1991-05-01 / 7. szám

3. oldal

1991. május hó

MIT CSELEKEDJEM?

(Folytatás az 1. oldalról) kedeteidből, és én megmutatom az én cselekedeteimből az én hitemet” (Jak 2:18). Más szóval, azt szoktam mondani, hogy az üdvösséghez a cselekedet nem elég — de a hitnek a bizonyításához cselekedet kell. Ezt Jakab apostol gyönyörűen megmutatja, amikor arról ír, hogyha egy szegény bejön a templomba, és rosszul van öltözve, és éhes és mezítelen, nem elég azt mondani neki, hogy csak menj haza és melegedj meg és lakjál jól, és minden rendben lesz. Segíteni is kell ahhoz, hogy a jó tanács megvalósuljon. Kimondhatjuk tehát, hogy az Üdvösségnek két része van: van egy hitbeli része és van egy cselekedetbeli része. Ez a rész, amit az Úr Jézus először kérdett a törvénytudótól: Mit találsz megírva a törvényben? Szeresd az te Uradat, Istenedet... és szeresd a te felebarátodat. Két alaptétel. Ezt meg tudjuk csinálni. Bár ez sem mindig könnyű. Szoktuk mondani valakiről, hogy olyan a viselkedése, hogy nehéz őt szeretni. (Nekem az volt a nagy fölfedezés, mikor rájöttem, hogy engemet is nehéz szeretni. Én ezt nem mindig tudtam.)

Azt mondhatná valaki: „No, de hát Istent aztán igazán könnyű szeretni.” Istent könnyű szeretni — egészen addig, amíg nem vitatkozunk vele. Egészen addig, amíg nem teszünk föl kérdéseket. Amíg nem tesszük föl azt, hogy miért engedte meg ezt, és miért engedte meg azt. Miért enged meg háborút, miért enged meg éhínséget, ragályt, tűzvészt, szerencsétlenséget, a legkedvesebb gyermekünknek, vagy szüléinknek vagy testvéreinknek vagy feleségünknek a halálát. Amíg ezeket nem kérdezzük, addig könnyű szeretni. Amikor elkezdünk okoskodni, és a mi emberi elménkkel próbáljuk az Istent megérteni, akkor nehéz szeretni. Azt mondhatná valaki: „De már ez maga is pogány beszéd.” Nem gondolom, hogy pogány beszéd, inkább nagyon őszinte, emberi beszéd. Kimondom azt, amiről alig merünk beszélni, hogy ugyanis a mi emberi gondolkodásunk olyan, hogy mi az Istent szeretnénk megérteni, aki pedig megérthetetlen. Mi az Istent szeretnénk megmagyarázni, aki pedig megmagyarázhatatlan. Az Úr Jézus mégis egy spirituális föltételt szab az örök élet elnyerésének. Ez a spirituális föltétel: Istent szeretni és felebarátunkat szeretni.

Erre az írástudó mintegy magát igazolni akarván, azt mondja: „De ki az én felebarátom?” Itt jön a másik dolog. Ez a kérdés nemcsak nyelvtani kérdés, hogy mit jelent az, hogy „felebarát”. Angolul, neighbour. Azt jelenti: szomszéd. Aki hozzám közel lakik. Úgyhogy aztán ki is alakult ennek a filozófiája, hogy az átlag embernek felebarátja: a család, a testvérek, a rokonok vagy a primitívebb népeknél a törzshöz tartozók, vagy a faluban a faluban lakók, vagyis azok, akiket ismerünk. Ha arról olvasunk, hogy mennyien haltak meg Irakban, és óriási számot olvasunk, akkor ezt azért valahogy elviseljük. De amikor visszaemlékezünk arra, hogy a Második Magyar Hadseregnek mintegy kétszázezer tagja elveszett a második világháborúban, akkor az megdöbbentő. Mert azok közel vannak hozzánk. Mert tudjuk, hogy azok kik, vagy a mi családunkból is vannak benne emberek, és akkor emberközelbe kerülnek. Tehát a felebarátnak a meghatározása igazában attól függ, hogy kik vagyunk. Nagyon önző, nagyon kicsinyes, nagyon közellátó a mi felebarát meghatározásunk, amikor úgy gondoljuk, hogy akit ismerünk, aki a mi hitünkön van, aki velünk egy fölfogású, az a felebarát. A Szentírásban is olvasunk ilyeneket, hogy cselekedjünk jót mindenekkel, kiváltképpen a mi hitünknek cselédeivel. Mit csináljunk azokkal, akik nem cselédei a mi hitünknek? Mit csináljunk a más hitűekkel? Mit csináljunk azokkal, akik azon fölül még „rossz hitűek” is, olyan hitűek, ami nem szentírási, úgynevezett „cult” — kultuszok — amelyeknek semmi köze Krisztushoz. Azokat is szeretni kell? Éntőlem azt kérdezték valamikor, hogy „Billy Graham szereti-e a kommunistákat?” Mondom: „Hát Isten szereti őket, Ő teremtette őket. Isten szeretett minket

akkor, amikor még bűnösök voltunk. Hát hogyne szeretné Isten a kommunistákat is? Ha Isten szereti őket, akkor Billy Graham is szereti.” Ki is hát az én felebarátom? Az Úr Jézus válaszul nem egy meghatározást ad, hanem elmond egy példázatot mellyel a kérdezőre hárítja vissza a választ.

Volt egy ember, aki aláment Jeruzsálemből Jerikóba. Ott rablók kezébe esett, akik kifosztották őt, azután megverték, megsebesítették és a sebeiben otthagyták az útszélen. Ezt mind ismerjük. Azért írom le mégis, mert minden szónak súlya van. Történetesen arra jött egy pap. Amikor a pap meglátta őt — egyik fordításban úgy olvassuk, hogy messziről meglátta őt — akkor átment az útnak a másik oldalára. A magyar fordítás azt mondja, hogy elkerülte őt. Mert a pap arra gondolt: „Lehet, hogy halott már az ember. Ha én most megérintem a halottat, nekem rituális tisztálkodást kell végeznem, nem tudom végrehajtani az oltárnál a szolgálatomat.” Átment a másik oldalra. Egy Lévita jött — a mi fordításunk ugyan nem emeli ki, de ő közel ment, megnézte a sebesültet és azután ő is elment. A Lévita talán úgy gondolta: „Nekem is szolgálatom van a templomban.” Látta ugyan, hogy él a sebesült, de azt is látta, hogy túl súlyos a helyzet, ezen nem könnyű segíteni, ez fönntartja őt az ő szolgálatában. Nem tud időben odaérni a templomba; inkább elkerülte. Az eredetiben úgy olvassuk, hogy megnézte, és úgy ment el. Aztán jött egy samaritánus. Amikor meglátta a szerencsétlen embert, könyörületességre indult. Odament és kimosta a sebeit olajjal és borral, s azután fölemelte az ő barmára, és elvitte egy vendégfogadó házba. Ebben benne van az, hogy ő leszállt a baromról, az embert föltette és vigyázott, hogy le ne essen, elsősegélyben részesítette. Látta, hogy súlyos az állapota, nem elég csak vigasztalni és néhány kötést tenni a sebeire. Elvitte egy vendégfogadó házba, s másnap, mikor tovább ment, két pénzt kivett, és odaadta a vendégfogadósnak, s azt mondta: azon fölül, amit ráköltesz, azt majd amikor visszajövök, megtérítem neked. Nem akarnék túl hosszú lenni, szeretném azonban néhány dologra fölhívni a figyelmet. A pap, aki-