Evangéliumi Hirnök, 1963 (55. évfolyam, 1-16. szám)
1963-04-01 / 7. szám
2. oldal EVANGÉLIUMI HÍRNÖK 1963. április 1. TURMEZEI ERZSÉBET: Isten, áldd meg a magyart bánattal, sírással, önmagára ösmeró keserű látással, poklos voltára való reádöbbenéssel, hogy kiáltva keresssen: Istenem, hol késel? Szánd meg Isten a magyart. Kifosztott szegény lett. Legyen a Te koldusod ösmerós szegényed. Eztán, Uram, egyedül Te ajtódra járjon. KIÁLTÁS a mélyből Minden égi-földi jót Te kezedből várjon. Szánd meg Isten a magyart. Tekints sok sebére. Siesss, hiszen elalél, úgy buzog a vére. Sebeiből patakok, folyamok erednek. Érezze már erejét irgalmas kezednek. Áldd meg, Isten, a magyart, a félig halottat, hogy éledjen, újuljon, mint a Te áldottad. Lába nyomán ez a föld virulva szépüljön. Keze nyomán romokon új világ épüljön. Életére ragyogjon égi békességed, örök húsvéti öröm. Azért kérünk Téged: Áldd meg, áldd meg a magyart bánattal, sírással, halál útját tagadó Hozzádjárulással. (Folytatás az 1. oldalról.) Kevéssel ezután sötétség kezdett ereszkedni a földre. A nap elhomályosult. És sötétség lön hat órától. Ekkor Jézus nagy szóval felkiáltott: Eli! Eli! lamma sabaktáni? azaz: Én Istenem! Én Istenem! miért hagytál el engem? Az emésztő láz gyötrelme panaszra fakasztotta Jézust: Szomjazom! Sóhajtott fel tikkadtan. Az egyik katona belemártotta az edénybe a szivacsot, melyet izsóp-ágra tűzve fölnyujtott Jézusnak, aki fölszívta az ecetes vizet és nagy szóval felkiáltott: Atyám, a te kezeidbe ajánlom lelkemet és lehajtván fejét, meghala. A kelyhet, melyet meg kellett innia, fenékig kiürítette. A kilencedik órában történt ez — délután három óra tájban — és abban a pillanatban sötétség lett a földön, mint napfogyatkozás idején. A templom nagy függönye, mely a szentek szentjének bejáratát leplezte, felső végétől az aljáig ketté hasadt. A föld megindult és a kősziklák megrepedeztek. A sírok megnyíltak és az igazak testei, melyek ott nyugodtak, föltámadtak ... Mind e természeti csodák bizonyságot tettek a földöntúli kötelékekről, melyek Jézust a természethez, az éghez és földhöz és az emberiséghez fűzték. A gyászos óra szomorúságát megrázó eseményekkel tetézik a természet csodái; mintha jelezni akarnák, hogy a keresztre feszített Messiás halála a régi világ végét s az új világ kezdetét jelzik. A régi világ napja elhomályosult, leáldozott: az új virrad, most van kelőben. Kettéhasadt a szent kárpit, mely elrejtette Isten kifürkészhetetlen honát s ezzel megszűnt a mózesi törvény titokzatossága és érvénye, mert a Megváltó halálában új szövetséget kötött Isten az emberrel. A földindulás, a hirtelen támadt sötétség, a meghasadt és leomló sziklák, a haldokló Jézus szívbe markoló kiáltása mélyen megrendítették a római századost és a keresztekre vigyázó katonákat. Lelkűk megnyílt a csodák láttára, mint a sírok és megtört szívüknek keménysége, mint a szerte repedezett sziklák. A százados, aki szemben állt Jézussal, mikor a Megváltó kiadta lelkét, dicsőítette Istent, mély meggyőződéssel mondván: Valóban, ez az ember Isten Fia volt! A római katona szájából az igazság beszélt: már kezdődik Jézus dicsőséges győzelme és mindent magához vonz. Hisz a keresztre feszítettben és nyíltan vallja ezt a hitét. Az Ür Jézus feltámadása azért a legnagyobb csoda ezen a világon, mert ö az életet a halálból parancsolta vissza. Meghalt, eltemettetett s pontosan az ö ígérete szerint harmadnapra, reggel, megnyílt a szigorúan őrzött kripta ajtaja. Többször megjelent tanítványainak s kijelentette: „Én élek, ti is élni fogtok"! Mindig csodálkoztam afelett, hogy miért van az, hogy a lelkitudomány tudósai tisztelettel adóznak a fizikai tudósok iránt, akik az emberiség hasznára oly sok újabbaknál is újabb dolgokkal, felfedezésekkel ajándékozták meg e világot. De a fizikai tudósok, elvetik a sokkal mé lyebb tudomány: a lelki tudomány képviselőit s kizárják Istent a világból. Végig hallgattam a TV egy órás nagyszerű tudományos előadását az „Időről”, mely előadásban a tudós nagyszerűen magyarázta az időnek mivoltát és emlékezett meg e csodás világról. Vártam, nagyon vártam, hogy az időnek és minden másnak okozatáról: az Istenről is meg fog emlékezni, de sajnos csak a természetet említette meg és Isten kimaradt belőle. Itt is fényesen igazolja magát a biblia alábbi szavai: „Mert a keresztről való beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek; de nekünk, kik megtartatunk, Istennek ereje.” (Pál. I. Kor. 1:18). Ez is oda vezet vissza, hogy a bűn annyira befolyásolta tudósaink legtöbbjének életét, hogy Istenről s a megváltásról hallani sem akarnak. Ennek a nagy csodának, Krisztus feltámadásának emberi életünkre mélységes jelentőségei vannak. Errenézve a Szentírás bőséges tanítást ad. — Valóban nagy csoda is a föltámadás: egyetlen csoda sem nagyobb ennél! De egyetlen csoda sincs, mely szigorúbban és teljesebben volna bizonyítva, mint Jézus föltámadása. A szemtanúk amit mondanak, azt állításuk szerint több ízben látták és mondják, hogy eleinte nem hitték — amit másoktól hallottak — és csak a teljes bizonyosság győzte meg őket, hogy higyjék. Csakis a Mester ismételt megjelenése győzte meg őket, hogy valóban ő a keresztre feszített Megváltó, aki föltámadott. Kínhalálának jeleit és sebhelyeit megőrizvén, kézzelfoghatóan bebizonyította, hogy valódi teste van: ugyanaz, melyet keresztre feszítettek — amivel egyúttal azt is bizonyította, hogy dicsőült teste fölötte áll az élet és emberi természet törvényeinek, mert nincs alávetve a halálnak és enyészetnek. Pál Fii. 3:21. versében azt mondja: „Ki elváltoztatja a mi nyomorúságos testünket, hogy hasonló legyen az ö dicsőséges testéhez, amaz Ő hatalmas munkája szerint, mely által maga alá is vethet mindeneket". Ne kételkedjünk Isten szavában! Ha nem értjük, hit által fogadjuk el s a feltámadás nagy napján nem fogunk csalódni, de ha kételkedünk és hitetlenkedünk, nagy csalódás ér bennünket! Ne kérdezzük: hogyan, miképpen? mert úgy sem értjük meg, hanem fektessünk nagy súlyt életünkben erre az utasításra: „Ha feltámadtatok a Krisztussal, az odafelvalókkal törődjetek, nem a földiekkel."
