Evangéliumi Hirnök, 1958 (50. évfolyam, 2-24. szám)
1958-01-15 / 2. szám
6-IK OLDAL EVANGÉLIUMI HÍRNÖK 1958 JANUÁR 15. került is, hála Istennek, mert 1918 tavaszán az osztály tpbbi tagjaival együtt szép eredménnyel vizsgázott s örömmel, boldogsággal tekintett a jövőbe, nem sejtve azt, hogy a jövő mennyi bajt, megpróbáltatást, küzdelmet és szenvedést rejtegett magában. Az 1918-ik év tavaszi vizsgázás után a graduáló osztály tagjai a lelki munka mezejére tértek. Egyik keletre, másik nyugatra, délre és északra siettek, hogy az Ur szőlős kertjében munkahelyüket elfoglalják. Balogh Testvérünket keletre vezette az Ur, ahol több gyülekezetben szolgált. A fiatal lelkipásztorok leginkább még egy táskát sem igen vihettek magukkal s igy tudomásom szerint Balogh Testvérünk is nagy anyagi küzdelmek között indult el pályafutására. De akkortájban adott melléje a jó Isten egy segítő hűséges társat, — feleséget — kinek segítségével s az általuk szolgált testvériség segítségével legyűrte a nehézségeket s megharcolta a nemes harcot. A második hazatért Testvérünk HUSZÁR PÁL, Clevelandi Shaker Téri gyülekezetünk egyik diakónusa. Megszomorodott szívvel olvastam a hirt elköltözéséről. Mindanynyian, mi hivő keresztyének tudjuk, hogy egyszer mennünk kell ebből az életből egy jobb, boldogabb életre s mégis amikor egyik, vagy másik testvérünket haza hívja az Ur, szivünk a fájdalomtól elszorult s bánkódunk lelkűnkben. Ez persze azért van igy, mert testiek vagyunk s ami testi, az ragaszkodik e földi élethez. Bánkódtam, szomorkodtam én is, amikor ennek az értékes, kedves és hasznos diakónus Testvérünk halálának hírét olvastam. Huszár Testvérünk és családjával még a Holton utcai — Cleveland — templomban ismerkedtem meg. Akkor még fiatalok voltunk. Én mint semináriumi hallgató, énekkar vezetője voltam a gyülekezet énekkarának, melyben Huszár Testvéreink is dicsérték az Urat. Néhai Orosz István Testvérünk, a gyülekezet akkori pásztora felfedezte bennem a zenei képességet s megbízott azzal, hogy gyülekezetében megorganizál-CSAK AZ IFJAKNAK Irta: Kish Gyula, Bridgeport, Conn. Ide figyelj testvér, verset Írok neked, Idős vagyok azért, nem tréfálok veled. Nem vagyok én beteg, igazságot mondok, Elég jól vagyok én, csak a szivem romlott. Az élet tavasza, tova röppent tőlem, Hatvanöt esztendőt, én már betöltöttem. Idegenben vagyok, a világot járom, Nem vagyok egyedül, mellettem a párom. Igazságot Írok, ne kételkedj bennem, Ama nagy valóság, fekszik a szivemen. A kórházban voltam, hej de nem szerettem, De aztán arról én, semmit sem tehettem. Nem oly régen erős, bátor ifjú voltam, Fényes, boldogságos, jövőket álmodtam. De csalárd e világ, hidjed el én nékem, Kifosztja az embert, elámitja szépen. Már az én Atyámhoz, a mennybe készülök, Mert ott a szeretet és boldogság örök. Kérelmem lesz csak egy, mikor oda érek, Eme rossz szivemet, Uram újítsad meg. juk az énekkart. Szép, sokáig mükpdő énekkar volt ez. Oh, vájjon hol vannak ma ezek az én énekeseim? Amikor megépült a Buckeye Rd.-i templomunk a 118-ik utca sarkán, ez az uj gyülekezet diakónusának választotta Huszár Testvérünket. Ebben a gyülekezetben mint diákprédikátor egy teljes évig szolgáltam. Ebben a gyülekezeti munkában még nagyobb alkalmam volt Huszár diakónust megismerni. Áldott lelkű, nyugodt, higgadt természetű, talpig becsületes és igazságos ember volt Huszár Pál. A legnagyobb küzdelemben és gyülekezeti problémáink között is megőrizte nyugalmát. A bajokban mindig azt mondogatta: “Imádkozzunk s az Ur majd megsegít”. A családban jó férj és édesapa volt, ki a családját rajongásig szerette, a gyülekezetben pedig kedves, mindenki által nagyrabecsült ember volt Huszár Testvérünk. Emberileg szólva, kár az ilyeneknek meghalni. De Isten mindent a legjobban elvégezett s mikor ő jónak látja, — ha fáj is az itt maradott család tagoknak, rokonoknak és barátoknak — hazahívja az övéit. Nekünk pedig, akik itt maradunk, bele kell nyugodnunk az isteni végzésbe. A harmadik kedves Testvérünk, aki hazament s akit nagyon jól ismertem és megszerettem, ULBRICH BERTALAN Testvérünk, a Chicagói gyülekezetnek régi alapitó tagja és diakónusa volt. Némelyek előtt ismert ez a név: Ulbrich és pedig onnan, mert Ulbrich Sámuel Testvérünk, a most elköltözöttnek fivére volt a chicagói gyülekezetünknek legelső prédikátora, és 50 évvel ezelőtt az Evangéliumi Hírnöknek első szerkesztője. Ennek az egész fiatalon meghalt prédikátornak volt bátyja Ulbrich Bertalan Testvérünk. Mikor 1918-ban a chicagói gyülekezet lelkipásztora lettem, Ulbrich Bertalan Testvérünk volt az egyik diakónusa e gyülekezetnek. A pár nehéz éven át, mely részemre majdnem elhordozhatatlan, kemény próbákkal teljes időszak volt, Ulbrich Bertalan diakónus a többi diakónussal együtt Istennek eszköze volt a vigasztalás és bátorításban. Amig élek, mindig Isten iránti hálával gondolok vissza azokra a kedves alkalmakra, amidőn a három diakónus és négy bizottsági taggal együtt a hétnek egyik estélyén a templom egyik termében imádkoztunk és tárgyaltunk a gyűl. munkájáért és előrehaladásáért. Ulbrich Testvérünk mindig jelen volt és minden alkalommal imádkozott. Ha csak beteg nem volt, az Istentiszteleteken résztvett s a legnagyobb érdeklődést mutatta a lelkeket megmentő keresztyén munka iránt. Valóban, hűséges megmentett léleknek bizonyult Ulbrich Testvérünk is, kinek emlékét megőrzi a chicagói gyülekezet s mindazok, akik ötét megismerték. A szövetségünk és gyülekezeteink vesztesége, a mennyország nyeresége lett. Ott vannak e kedves élharcosaink, ahová nekünk is mennünk kell — talán nem is nagyon sokára. Vigasztalja Isten a hazament Testvéreink ittmaradt, őket nagyon nélkülöző család tagjait s mindnyájunkat Urunknak azon határozott tanításával: “Boldogok azok, akik az Urban halnak meg!”
