Evangélikusok lapja, 1932 (18. évfolyam, 1-43. szám)
1932-12-18 / 42. szám
294. EVANGÉLIKUSOK LAPJA Énekreform. Egyházi énekeink megreformálásának a kérdése azok közé a kérdések közé tartozik, melyekre nézve annál jobb, minél jobban huzzuk-halasszuk megoldásukat. Énekköltészetünkre nézve semmi sem volna végzetesebb, mint egy elhibázott reform. Inkább legyen az ügy ad akta téve évtizedekig, mintsemhogy elhamarko- dásunkkal olyan hibát kövessünk el, melyet soha többé helyre nem hozhatunk. E nagyfontosságú reform keresztülvitelénél sokféle szempontot kell figyelembe vennünk, s csakis a sokféle szempontból vett bírálatok helyes egybevetése adhatja meg az alapot a megoldásra. Akik az énekreform szükségességét hangoztatják, azok rendszerint az egységes dallamok megteremtésében látják a reform lényegét. Nemzetközi konferenciák, egyházi ünnepségek, gyűlésezések és egyéb egyházi összejövetelek alkalmával merült fel annak szükségessége, hogy egységes dallamokat állapítsunk meg, mert a dallameltérések a különböző tájakról összesereglett hívek számára lehetetlenné tették az együttes éneklést. E kérdés lélektanilag összefüggésben van a megváltozott életviszonyokkal. Amíg az emberek helyhez kötött életet éltek, senki sem érezte annak szükségességét, hogy egységes dallamokat kell teremteni. A géptechnika fejlődése lehetővé tette a különböző népek, gyülekezetek gyakori érintkezését, s ez hozta magával, hogy mindinkább elrugaszkodunk helyi hagyományunktól, régi bevett szokásainktól, lassankint kivetkőzünk nemzeti eredetiségünkből, és akaratunk ellenére is az internacionalizmus felé közeledünk. Ez a gyakorlati szempont szintén lehet esetleg egy mellékkörülmény, mely a modern gondolkodású híveinkre nézve énekeink megreformálásának a szükségességét igazolja, de semmiesetre sem főindító ok és irányelv a reform keresztülvitelére. A dallamegységesítés gondolata, mint döntő elv, úgy protestáns elvi álláspontunkból, mint művészi szempontból ítélve, felfogásunkkal ellenkezik. Álláspontomat a következők érvekkel vélem alátámasztani: Protestáns dallamaink természetüknél fogva nemzeti jellegűek. A protestantizmus éppen azzal adott új irányt a zeneművészet fejlődésének, hogy a zenében érvényre juttatta a nemzeti, faji és egyéni jelleget. A dallamok egységesítésére való törekvés ellent mond a protestáns énekköltészet természetes kialakulásának. Evangélikus dallamaink nagyrészt a világi dallamokból lettek átvéve, s népies jellegűek. Egyházi énekeink eredetét ugyanolyan szempontból értelmezem, mint a népművészet termékeit. Az eredeti formát nem abban látom, amelyben az illető dallam létrejött, hanem amint azt a nép évszázadok alatt faji sajátságának megfelelőig átalakította. Ha például a dunántúli nép egy németektől átvett dallamon faji sajátságainak megfelelőig változtatott, ránézve ez lesz az eredeti dallam. A dállamok egységesítésében a mai kor uniformizáló törekvését látom. Mindenben uniformizálásra törekszünk. Le akarjuk bontani a válaszfalakat a nemzetek, fajok, társadalmi osztályok között, mert azt hisszük, hogy Í93Í életviszonyaink különféle alakulata teszi lehetetlenné az egység megteremtését. Ez sem felel meg a protestáns elveinknek. Az igazi egység lényege, mely előfeltétele művészetünk fejlődésének s általában minden szellemi haladásunknak, a különféle lelki életet élő népek, társadalmi osztályok, felekezetek harmonikus összetartása. A katholikus egyház hívei azzal szeretnek dicsekedni, hogy bármerre mennek széles e világon, mindenütt ugyanazt az istentiszteleti rendet találják, ugyanazon dallam szerint dicsőítik Istenüket. A mi dicsekvésünk meg abban van, hogy bármely országba megyünk, istentiszteleti rendünk minden nemzetnél más és más, és énekdallamaink is a helyi viszonyokhoz képest más és más formát mutatnak. Tévedés volna azt hinnünk, hogy dallamaink ezen különfélesége chaotikus állapot. A mi erőnk a felszabadult nemzeti és egyéni sajátságok győzelme a mechanikus egység felett, s a bibliai egységen alapuló változatosság, szemben a katholikus egyházzal, ahol a külső formák merev egysége mellett hiányzik a lélek egysége. Egyházi énekköltészetünkben legfeljebb csak az helytelen, hogy egyes dallamváltozatok nem természetes fejlődés útján jöttek létre, s éppen ezen művészi értéküktől megfosztott dallamok helyreállítása végett volna szükség általános énekreformra. Az irányadó elv tehát a művészi szempont, a szép keresése. Egy esetben lehet a dallamon változtatni, ha a dallamot az eredeti dallamtól való eltérés művészi értékétől megfosztotta. Még az sem lehet elvünk, hogy a szépet fel kell áldozni a még szebbért. Lehet a kevésbbé szép változat is művészi érték, melyet kár volna kivetni. Az Erős várunk békéscsabai dallama például lehet kevésbbé értékes, mint az eredeti dallam, de annyi művészi szépség van e változatban, hogy vétek volna az eredeti dallamért feláldozni. Annak elbírálása azonban, hogy melyek a szép dallamok, hivatásos zenészek, kiváló szakemberek hatáskörébe tartozik. Laikus ember bizonyára nagyobbrészt azokat a dallamokat tartaná a legszebbeknek, melyek korunk romlott ízléséhez a legközelebb állanak. Aki nem ismeri az ős magyar népdalköltészetet, bizonyára azokat a dallamokat tartaná a legmagyarosabbaknak, amelyek a mai népies műzenével mutat fel rokonságot. S mi sem volna könnyebb, mint ezen tartalom nélküli, „fülbemászó" dallamoknak az elterjesztése, A művészet termékeinek az értékelése maga is művészet. Nemcsak zenei képesség, de alapos felkészültség is szükséges annak megállapításához, hogy egy-egy dallam kialakulásához mely változatok jöttek létre természetesen s melyek mesterséges beavatkozásra, és mi bennök a művészi érték? Dallamaink értékeléséhez nem vagyunk illetékesek azért sem, mert bennünket elfogulttá tesz a honszeretet és a szülőföld iránti szeretet. A dallamok művészi értékelésénél önkéntelenül előnyt nyújtunk azoknak a dallamoknak, melyeket szülőfalunkból hoztunk. Ha idegenbe megyünk, bármilyen szép dallamot hallunk, előttünk egy sem lesz oly szép, mint az, melyet még gyermekkorunkban szülőfalunk templomában tanultunk. A nemzeti és szülőföldi hagyományok túlértékelése és az idegen be
