Evangélikusok lapja, 1932 (18. évfolyam, 1-43. szám)
1932-11-13 / 37. szám
1932. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 255. vást illetőleg. Minden marad a régiben, mi nem akarunk a veszély bekövetkezése előtt intézkedni, majd csak akkor, ha a katasztrófa itt lesz! Ezeket nem fontoskodóan bocsátottam előre, hanem egyedül azért, hogy lelkiismeretemet megnyugtassam. A bajok orvoslására égetően szükségük van. Az első feladatunk az önálló gondolkozásnak, a szabad kritika légkörének a megteremtése, a lakáj és szolgalelküségnek a megszűntetése, önálló gondolkozású, valláserkölcsi alappal biró egyéniségeket kell a lelkészekben, a gyülekezetek élére állítani. Az újjáépítő munkát tehát a lelkész képzésnél kell kezdeni. Ebben a kérdésben a megoldást illtőleg kifejezésre kell juttatnom, hogy a jelenlegi lelkészképzést nem tartom helyesnek, sőt az egyház jövőjét illetőleg veszélyesnek. Jól tudom, hogy ellenzékinek lenni nem kellemes, annak ellenére, hogy a mi demokratikus egyházi berendezkedésünket véve figyelembe, senkinek sem szabad magát nélkülözhetetlennek és az általa képviselt irányt egyedül csalhatatlannak tartani. Nálunk minden berendezkedésnek, minden méltóságnak, minden intézkedésnek el kell tűnnie és el kell birnia a jogos kritikát. Sőt, — a mi hitelveink alapján mindenkinek egyenesen kötelessége, az evangélium mértékének elvét minden emberi berendezkedést illetőleg gyakorolnia. A lelkészképzés elbírálását illetőleg a megváltozott idők parancsszavának elvitathatatlan kényszerűséggel kell hatnia. Praktikus szempontból sem lehet a lelkészképzés ma ugyan olyan, mint 50 év előtt volt, mert minden kétségen felül áll, hogy ma egészen mások a követelmények mint 50 évvel ezelőtt. Ma nemcsak tudományos képzettségre, hanem széleslátkőrüségre, emberismeretre, mozgékonyságra, jó modorra, mély hitéletű- ségre, van nagy szükség. Ami a széleslátókör kifejlődését illeti, egyenesen szerencsétlenség, hogy lelkészképzésünk Sopronban került. Nagy anyagi áldozatot kívánt ez, de különösen a világnézet kialakulására káros. Nem akarok senkit sem vádolni, bár azt nem tudom elhallgatni, hogy súlyos felelősség terheli azokat, akik a theológia Sopronba helyezésénél döntő befolyást gyakoroltak. Egy percig sem kételkedem abban, hogy a legnagyobb jóhiszeműség vezette őket. Annak idején ugyanis a magas kormány egy szép épületet ajánlott fel a theológia céljaira Budapesten. így elmaradt volna az évi 18 ezer Pengő segély és éveken át megtakaríthattuk volna a 12 ezer pengős tandfjse- gélyt! Ez az anyagi veszteség. A másik, egy provincialis városban 400 km.-re az evangélikusság zömétől, az ország legkülső csücskében van elhelyezve a fakultás. Fakultás, amelyet bélpoklos gyanánt 300 km.-re tart magától távol az anyaegyelem! Itt az egyetemnek csak a címe van meg. Tanárjaink élvezik a méltóságos címet, theológusaink egyetemi polgárok. Mikor annak idején a Pozsonyi theológiáról ki akartam menni Németországba, egyik tanárom összeszidott, azt mondva: „talán mi nem vagyunk magának elég okosak s azt hiszi, hogy Németországban többet fog tanulhatni". Ez a provincializmus, amit sokszor tanárjaink követnek. Élettapasztalatra van szüksége minden lelkésznek. Már maga az a körülmény, hogy 80—100 fiatal ember van együtt és más fakultásbeliekkel nem érintkez- hetik a látókör szűk lehatároltságához vezethet. Helytelen volna továbbá azt gondolni, hogy a fakultás egy olyan lelki akkumulátor töltő intézet, amely az egész életre megtölti a lelkészeket. A fakultás csak indítást adhat. A valláserkölcsi egyéniségnek folyton fejlődnie kell. Az indítást a tanároktól kell kapniok még • pedig nemcsak teoretikus, hanem gyakorlati készséget az elsajátított igazságok megvalósítására. Nem helyes azért, hogy a tanárok tudományos tevékenysége az iskola falai közé szorítkozik. Nem tudom magamnak megmagyarázni azt a furcsa körülményt, hogy a tanulók és nem a tanárok adnak ki tehológiai szaklapot, s abból tanuljanak tanárjaik és a lelkészek! A szélesebb látkör kialakulásának további nagy akadálya, hogy theológusaink nem tanulnak meg németül. A mai evangélikus magyar theológiai irodalom mellett, lehetetlen elgondolni theológiai képzettséget a német vallásos irodalom ismerete nélkül. Nem adnék egy jelölt kezébe sem oklevelet, ha nem tud németül, legalább is addig nem. amíg kellő irodalom magyar nyelvvel meg nem közelíthető. A Luther-Társaság azonban a mai vezetés mellett nem nagyon háborgat kiadványaival. Aki nem tud németül, az nem ismerheti a reformáció hazáját. Mért van az a szomorú tájékozatlanság a lutheri reformáció lényegét illetőleg. Sok evangélikus lelkész református prédikációkon élösködik. De hova is menjen, mikor nincsen semmiféle kommentárja és segédeszköze. Vannak lelkészeink továbbá, akik olyan nyelven prédikálnak, amilyen nyelven soha egy könyvet el nem olvastak és azon a nyelven egy mondatot helyesen leírni nem tudnak. Ezek a felhozott apró példák azt mutatják, hogy a lelkészképzésben hibák vannak. A fakultás nem lehet az egyház stratoszférájában, hanem a gyülekezetek mindennapi levegőjével szerves összefüggésben kell lennie. Az idők óramutatóját nem lehet hátratolni, hanem lépést kell tartani a jelen előtörő követelményeivel, önálló valláserkölcsi egyéniségeket neveljünk, lelkészeket, akik széleslátókörrel bírnak, és nem azzal az önhitt hamis öntudattal hagyják el a fakultást, hogy mindent tudnak, amire szükségük van, hanem ezerféle indítékot nyerve, induljanak el a gyakorlati életbe, ahol képzettségük nem hagyja cserben, hanem alapul fog szolgálni a további önműveléshez. Ezek a soraim csak bevezetésül akarnak szolgálni azon eszmecseréhez, amelyeknek megindítását ezen cikkem folyamán remélni szeretném. Nagyon szeretném, ha lelkészképzésünknél a főtörekvés volna, hogy széleslátókörü ifjakat állítsunk a gyülekezetekbe, akik tudományos felkészültséggel, komolyan vegyék élethivatásukat és az evangélium hirdetését szóval és példa adásukkal lelkiismeríesen vegyék, mert akkor lelkiismeretük nem fogja engedni, hogy olyan nyelven hirdessék az Igét, amelyet alaposan nem bírnak. Azt szeretném, ha az illetékes tényezőket gondolkodóba ejtenék azon sajnálatos események, amelyek sajnos nemcsak szórványosan, hanem hovatovább sűrűbben és sűrűbben jelentkeznek, s egész tekintélyükkel odahatnak, hogy a lelkészképzcst illetőleg a gyökeres reformok mielőbb életbe lépjenek. Az a kérdés, lehet-e