Evangélikusok lapja, 1932 (18. évfolyam, 1-43. szám)
1932-11-13 / 37. szám
256. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 1932 reményünk arra, hogy megértjük az idők intő szavát? Egy pár héttel ezelőtt, a kerületi lelkész értekezleten, mikor az egyöntetű liturgiái megvalósításáról beszélt Dr. Raffay püspök úr, keserű mosollyal jegyezte meg, hogy az ú. n. liturgiái bizottság már 40 éve dolgozik az egységes liturgiái megvalósításán. Az eredmény 40 év után: a teljes tervszerűtlen egyéni önkény uralma. Mit remélhetünk azonban akkor, mikor a jóakarat mellett sincsen eredmény, mi fog történni, ha a többség mindent a régiben akar hagyni. Dr. Szeberényi Gusztáv. Egyháztársadalmunk szervei. Valamikor nem volt rájuk szükség. Az emberek jobban érezték azt a köteléket, amely őket az egyházhoz fűzte, mint ma. Mindenki szépen beleillesztette életprogrammjába az egyháznak és az egyházon keresztül az Istennek való szol- gálást. Az „egyháziatlan" és vallástalan embernek nem volt becsülete embertársai előtt. De az életnek nyugodtabb folyása is alkalmasabb volt a gyakorlati vallásosság kiményülésére, mint a mai"rohanó, zajló életáradat. És ilyen szempontból alig volt különbség városi és falusi életviszonyok között, A hivek megtöltötték a templomokat, szorgalmasan eljártak az áhítatokra, kivették részüket az egyházkormányzásból és a legkisebb is tudja, hogy mi a kötelessége egyháza iránt. Nemcsak tudta, cselekedte is. Pedig az egyedüli nevelőeszköz a szószék volt és legfeljebb a lelkésznek a hívekkel való személyes érintkezése. A világ azonban nagyot fordult. Az utolsó néhány év, mondjuk 1—2 évtized történeti eseményei ott támadták meg az egészséges életfejlődést, ahol legtöbbet árthattak, az emberek lelke mélyén. Az események filmszerű, rohanó változatosságának nemcsak aranyból való fejedelmi trónok estek áldozatul, de ledőlt sok Isten számára emelt királyi trónus is az emberi lelkekben. Nemcsak országhatárok tolódtak el szánalmas torzképet faragva a békés Európa sima arculatjából, de eltorzultak a lélekben oly sokáig szilárdan álló azon határfalak is, amelyek jót és rosszat, erkölcsöst és erkölcstelent, illőt és ilet- lent az előtt sokkal élesebben választottak el egymástól. Megváltozott életet megváltoztatott fegye- verekkel kell megharcolní. És ha áll ez — mint olyan sokszor keservesen tapasztaljuk — a kenyér frontján, még inkább áll azon a területen, ahol a megváltozott lelkeket kell a változhatat- lan isteni törvényhez idomítani. A Sátán szinte észrevétlenül hatalmas sereget toborzott, mi sem állhatunk ki hát ellene régi haderőnkkel. A rossz új és ördöngős fegyverekkel ritkítja sorainkat, mi sem elégedhetünk meg régi harcieszközeinkkel. De rossz ez a kép. Hiszen a mi fegyverünk ugyanaz, mint évtizedekkel, sőt évszázadokkal ezelőtt volt. Nem is kell más, mert mindig elég erős önmagában arra, hogy vele minden gonoszságon és bajon fényes diadalt arassunk és a Sátánt szégyenletes megfutamodásra kényszerítsük. A mi fegyverünk a változatlan, örökké élő isteni Ige. Nem. Nem a fegyvert kell modernizálni. Máshol van a baj. A harcosok nem veszik kezükbe a fegyvert. Talán azért, mert ők nem tartják eléggé modernnek. Talán restelkednek oly fegyverhez nyúlni, amellyel még a tizedik ősük harcolt. Elavultnak, meghaladottnak tartja a mai ember a vallásosság vértezetét. Ha kezébe adjuk a hit buzogányát, elmosolyodik és lenézően félredobja. Megrozsdásodott, — nem kell. Pedig csak azért rozsdásodott meg, mert nem használta. Aki mindig kéznél tartja és használja, annak fegyvere ragyogóan fényes marad és az ördög minden praktikája, hadicsele és ultramodern fegyverzete ellen is biztos védelem mindenkor. Hogy adhatjuk hát ezt az örökké erős fegyvert a vonakodók kezébe? A szószék ma már — bármily hittel és ékesenszólóan hirdesse is róla valaki az Igét — sajnos elégtelen. A templomban eltöltött heti egy-két óra, bármilyen mélyreható benyomásokat nyújtson is, kevés ahhoz, hogy a naponta ezernyi hatással ostromolt ember életét valódi vallásos tartalommal lássa el. Több és más alkalmakat is kell adni, hogy akik az egyháztól, illetve az egyházon keresztül az Igétől várnak a mai chaotikus eszmeáradatban irá.- nyítást, ne hiába várjanak, ne csalódjanak. Azelőtt a hívek keresték meg az egyházat, ma az egyháznak kell jó oásztor módjára összeszedni juhait, hogy a szertej áró ordító oroszlán szét ne szaggassa őket.. A templomi istentiszteletek liturgikus távlatát csökkenteni kell. Szükséges, hogy úgy a lelkész, mint az általa hittel tolmácsolt Ige személyes közelségéből hasson. Erre pedig alkalmat kell teremteni. A gyülekezeti biblíaórákon való összejövetel és a közvetlenebb formában való igehirdetés már megközelíti a célt. De sokkal célirányosabb ezeken a különös alkalmakon a gyü- elkezetet megfelelő osztályozás szerint különválasztani, csoportosítani. (Vigyázzunk: nem megtértek és meg nem tértek különválasztásáról van szó, mint ez egynémely helyen szokásos!) Ne féljünk, nem megy ez a gyülekezet egységének rovására. Az egyesületi élet kiépítése — mert hisz erről van szó — még soha sehol sem hatott bomlasztólag az egyházközségek életére. Természetesen vigyáznunk kell arra, hogy a gyülekezet kebelében alakult egyesületek szelleme ne legyen ellentétes, de sőt állandóan érintkezzék és egyes munkaterületeken együtt is haladjon. Folytatjuk. Lelkészavatás Kőszegen. D. Kapi Béla püspök Kőszegen 6 lelkészjelöltet szentelt fel: Beyer Pál, Jakus Imre, Komjáthy Lajos, Ladila György, Rácz Ernő és Schád Ottó jelölteket.
