Evangélikusok lapja, 1932 (18. évfolyam, 1-43. szám)
1932-11-13 / 37. szám
254. _______________________EVANGÉLIKUSOK LAPJA 1932. n em aki -olyan állapothoz jutattja amelyben tönkre nem megy. A reformáció megújító munkáját a mai protestantizmusnak az egyén mellett a társadalomra is kiható reformálással kell folytatni, mégpedig úgy, amint Jánosi Zoltán, a kiváló református lelkipásztor mondja: ,,Az emberek egyetemes és egyenlő isíenfiuságának és testvériségének igazságát; teljes szivből, lélekből és minden erőből való Isten és emberszeretetének törvényét szivünkön át vigyük bele a világba: a jogrendbe, törvényekbe, alkotmányba, és intézményekbe, a gazdasági, politikai és társadalmi berendezkedésekbe és tevékenységekbe Ez a mai protestantizmusnak egyik legsürgősebb szociális feladata. IV. A protestantizmusnak egy fontos elvi kérdést kell tisztáznia: ez az individualizmus és a kollektivizmus harcában való új állásfoglalás kérdése. Az individualizmus a protestantizmus védőszárnyai alatt fejlődött világkormányzó elvvé. Az egyéniség és a nemzetegyéniség szabadságát a protestantizmus harcolta ki a katolikus kollektivizmus ellenében. Az individualizmus gazdasági túltengése s a féktelen liberalizmus válságba sodorta az egész individualista rendszert, megszülte önellentétét: a kollektivizmust követő marxizmust. Az utolsó emberöltő alatt a kapitalista induvidualizmus és a marxista kollektivizmus mind élesebb harcot vívott s az orosz kolosszus képében keleten diadalt aratott és most állandóan forradalmi veszélyével fenyegeti az egész világot, A protestantizmusnak mind a kettőt mérsékelnie kell ép úgy, mint azt a katolicizmus teszi. Gyakorlatilag azonban teljesen más a protestantizmus útiránya. A katolicizmus ugyanis végeredményében a katolikus kollektivum felé tör, abszolút tekintéllyel és abszolút hatalommal bír az egész fölött. Az abszolút tekintélyt a katolikus egyházi hierarchia reprezentálja, az abszolút hatalmat a fascizmus állama, elve: a diktatúra. A protestantizmus ezzel szemben nem köti meg dogmákkal a szellem és tudomány szabadságát. A protestantizmus sem a szellemiek terén, sem a világiak terén nem helyeselheti az abszolutizmust. Nekünk, protestánsoknak a testvériség és szabadság Isten választotta katonáinak, minden reakció és minden abszolutizmus ellen ébren és bátran, okosan és férfiasán kell tusakodnunk. Legyen meg bennünk Athanasius törhetlen, haj- líthatatlan hitének diadalmas ereje s akkor minden erőszakról vele mondhatjuk: ,,Nu bicula est, transibit“. A protestáns szabadságelv nemcsak a lelkiismereti szabadságot követeli minden egyén számára, hanem a világi, politikai szabadságot és egyenlőséget is. A katolicizmus részvétele a demokráciáért való harcban csak taktika és kerülő ut a katolikus abszolutizmus felé, a mi demokráciánk azonban cél és eszköz, legegyenesebb ut a protestáns értelemben vett demokrácia felé. A demokrácia kivénhedtségéről, alkonyáról, tulha- ladottságáról szóló neokatolikus tanokkal szemben a leghatározottabban az individualizmust és kollektivizmust kiengesztelő demokrácia mellett kell sikraszállnunk és a protestantizmusnak az újkor világforradalmában az a feladata, hogy megőrizze és továbbfejlessze az emberiség jövője számára az angolszász, holland, német, svájci, dán, norvég, svéd, finn, észt, magyar protestáns demokrácia alapjait. Az alapjában megrendült európai kultúra a két szélsőséges kollektivizmus kisérietei között csakis a protestáns demokrácia rendíthetetlen alapjain épülhet tovább. (Vége) A lelkészképzésről. Az evangélikus szeretetmunka jelentőségéről írva megemlítettem, hogy a szeretetmunka hathatós megvalósításához csakis a gyökeres rendszerváltozás vezethet. Ennek a gyökeres rendszerváltozásnak az egész vonalon meg kell valósulnia. Ezt a rendszer változást nem a közgyűlési termekben lehet keresztülvinni, sem pedig cik- kezéssel lehet elérni, hanem a lelkészképzésnél kell kezdeni, s a gyülekezetekben kell keresztül vinni. Nem szabad magunkat olcsó eredményekkel áltatni. Nagy nehézségekkel állunk szemben, amely nehéz- hézségeket csakis kitartó küzdelemmel győzhetünk le. A szeretet munkának, a megújhodásnak, organikus összefüggésbe kell jönnie a közegyház életével. Még nem régen mikor a békéscsabai diakonissza anyaház alapítási gondolatával foglalkozva s az alapszabályokat jóváhagyás céljából felterjesztettem, a jóváhagyás nemcsak formai hibák miatt ütközött akadályokba, hanem olyan hangok is hallatszottak a bizottságokban, „minek új diakonisszaházat alapítani“, A békéscsabai ev. Arvaház segélykérése pedig azzal lett visszautasítva „az privát, családi vállalkozás“. Ezek a példák mutatják, milyen nehéz a közegyház mai életmegnyilvánulásával organikus harmoniáoa jutni. Míg azonban, a mi szegénységünkben, egyházalkotmányunkban létjogosultsággal nem bíró hivatalokra, reprezentációkra, sajtótudósításokra és egyéni érdekeket szolgáló célokra emésztődnek fel filléreink, addig természetesen csak morzsák, vagy semmi sem jut ezen fontos célra. Igaz ugyan, hogy a nehéz gazdasági helyzet minden megrázkódtatás nélkül 50%-ra tudta ezeket a költségvetéseket leszorítani, de ki felelős azért, hogy azok a súlyos ezrek, tízéven keresztül személyes kiadásokra mentek, s a kedvező konjunkturás időt nem használtuk ki intézmények létesítésere, hanem csupán személyek dotálására és reprezentálásra. Az bizonyos azonban, mindazok számára, akik egyházi viszonyainkat ismerik, hogy itt adatok, és más döntő fontosságú bizonyítékoknak érvelése nem fog a helyzeten változtatni. Csak az idő, az időben működő Isten. Helytelen azért valami vérmes reményeket táplálni a közigazgatás gyors leépítése, kerültek, esperességek összevonása, zsinat összehí
