Evangélikusok lapja, 1932 (18. évfolyam, 1-43. szám)
1932-11-13 / 37. szám
XVIII. évfolyam. 1932. november 13 37. szám. Snrkaszttfsit is llatfillvatal: ItlIIT inasai ■.) (latfia: 1 lUTIURSZÖUTSlG. fwtitafcfrÉUia/tárl esakkszénria; 1230. •laaitatti: 0R. RIFTIY SÁNDOR püspök. Maoialiaik hetenként agyszar. vasirnap. flOnzettfsl ir; [gesz érre 1P. 41 HIÚ léiéire 3 f 20 ML, negyedévre 1 P. 68 ML Elf szia 16 Ml Hlrtfatisi Irak megegyezés szerint. 3i«rfc ért ItUM. NEMETH KAROLT ««peres. rv\ V ' Vigasztalás. „Vig,utaljatok .gym.it « >'T< ' * j beszédekkel / 1. Th«w. 4, 18. A vigasztaló beszéd manapság ritka, még a Krisztus egyházában is. A temetési beszédekben van még nyoma, ott, ahol még mondanak temetési beszédeket. Körülbelül azokba a temetési beszédekbe és imádságokba szorul bele az, amit a halottak feltámadásáról és a velük való találkozásról hallunk. Ennek a következménye pedig az lett, hogy a hallottak feltámadásáról és a Krisztussal való együttélésről szóló dicsőséges hitigazság a sirkertet, a gyászt, a nyomorúságot idézi fel bennünk, ahelyett, hogy az életnek adna szárnyakat s az életet tenné erőssé. Először is tehát iparkodnunk kell, hogy a hivő reménység zöld koszorújáról letépjük azt a gyászfátyolt, amelyet a szertartási beszédek ráaggattak. Azután felékesítsük ezt a koszorút az örömnek virágaival és a keresztyén hitből sar- jadzó szeretetnek gyümölcseivel. Az apostol igen nagy súlyt helyez a halottak feltámadásáról és a Krisztus dicsőséges eljöveteléről szólva annak a körülménynek, hogy akkor az Urnái együtt leszünk. A vigasztaló beszéd tehát abból a feltevésből indul ki, hogy Krisztus hivei már itt a földön is szerettek együtt lenni. Nem azért van szükség a vigasztalásra, mert attól kell tartani, hogy az örök elmúlás gondolata kétségbe ejti a haláltól rettegő sziveket. Hanem azért, mert fáj az a gondolat, hogy a halálban elszakadunk egymástól és elválasztatunk a Krisztustól. Nem is csupán családtagok, rokonok, jóbarátok halálán kesergő szivek megvigasztalása lebeg az apostol szeme előtt, ő elsősorban a hívők családjára, Isten ház- népére, a keresztyének gyülekezetére gondol. Azokra, akiknek a szivét sebzi a gondolat, hogy a gyülekezet elveszti tagjait a halálban. Vagyis ez a vigasztaló beszéd azokra irányul, akiket természetszerűleg ép annyira keserít az is, ha elvesztik a gyülekezet valamely tagját az életben. A feltámadásról és a Krisztusnál együttlétröl szóló tanításnak csak ott lehet vigasztaló hatása, életadó ereje, ahol a Krisztusban hívők közt megvan az összetartás érzete, ahol összefűzi őket a közös hit és az egymás iránti buzgó szeretet. Nem az egyéni feltámadás áll előtérben; nem azon van a hangsúly, hogy én feltámadok; nem az vigasztal, hogy én leszek az Urnái. Ezen felül, ennek a ténynek örvendetességét fokozza, hogy az egész gyülekezet feltámad és együtt lesz a Urnái. Minél inkább elfakul a közösség- tudat, miné egyénibbé s ezzel önzőbbé válik a teltámadás-hit annál-'gyengébb lesz vigasztalóereje, lendítő és.-építő ereje is. A feltámadás hite egész erejét csak ott képes kifejteni, ott tud az életnek tartalmat és célt adni, ahol megvan a szivekben a szeretet egyes- ségének tudata és ápolása. Amilyen mértékben távolodunk és elhidegülünk egymástól itt a világban, olyan mértékben veszti hatalmát a feltámadás hite és reménye, amely tehát fokmérője testvéri szeretetünknek. Reformgondolatok a refomáció havában. Irta: Egyed Aladár. III. A reformáció népének állást kell foglalnia azokkal a kérdésekkel szemben is, amelyek a tömegek ajkáról hangzanak felénk: mit együnk, mit igyunk, mivel ruházkodjunk? Az a tömeg intézi hozzánk ezt a kérdést, amely valamikor a Krisztus nyomában járt, ma már kezdi elhagyni isteni vezetőjét és Krisztus fájdalmas szívvel, szemrehányó hangon, de méltán mondja nekik: el akartok-e ti is menni?! Ha azokat kezdjük vizsgálni, bizony, be kell vallanunk, hogy kezdtünk már megfeledkezni arról, amit Krisztus Máté 22:39-ben mond: „a második hasonlatos ehhez", vagyis, hogy az emberszeretet parancsa ugyanolyan nyomatékkai kötelező mindenkire nézve, mint az Istenszeretet parancsa. Az emberszeretet parancsát csak alamizs- nálkodásban és alkalmi gyűjtésekben teljesítettük nagyobbrészt, pedig az minket rendszeres és intézményes szeretet-munkára kötelez. Meg kell értenünk Voltairet, aki szerint az ember jobban szeret maga gondolkodni magáról, mint mástól függeni, és meg kell érteni Széchenyit, aki szerint nem az tesz jót igazán embertársaival, aki jótékonysági levesecskékkel segíti, ha
