Evangélikusok lapja, 1932 (18. évfolyam, 1-43. szám)
1932-10-23 / 34. szám
232. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 1932. szabbodik, szellemi intellíngenciánk közül egyre mában, nem lesz vérszegény és benne Luther többen lesznek közönyösek. nem forma, hanem szellem és lélek lesz. A reform útján a legelső gondolat, hogy kevés bennünk a biblia. És itt nemcsak a hivekre gondolok, hanem elsősorban önmagunkra: lelkészekre. A második gondolat az, hogy a bibliát csak hirdetjük, de nem éljük. A megtérést önmagunkon kell kezdeni! Kevés bennünk a hitvalló lélek. Igaza van Révész Imrének: a hitvalló vérből ártatlan tinta, majd józan nyomdafesték lett, pedig valamikor a hitvallás nem egy kereszlevélbe beírt száraz adat volt, nem is valami nehéz, száraz theológiai irat, hanem a hitért vállalt önkéntes szenvedés. Ma a hitvalló hősiesség nem vért és életet kíván, de gerinces evangélikus öntudatot, annak a parancsnak a teljesítését, hogy minden evangélikus a maga helyén tegye meg evangélikus kötelességét. A katholíkus egyházban nagy nyereséget jelent az mindig, ha valamelyik gyermeke vezető állásba, hatalmi pozícióba kerül. Mi legfeljebb Istenbe való dicsekvéssel emlékezünk meg hasonló szerencsében híveinkről, de tudatában vagyunk annak, hogy sok hasznunk nem lesz belőle. Á katholíkus mindenütt katholíkus marad, cselekedeteiben is. Ugyanezt nem mondhatjuk el mindig a mi híveinkről. A százszázalékos evangélikusból nagyon könnyen válik ötven százalékos evangélikus. Az emelkedést biztosító ballonból nem egyszer dobták már ki homokzsák módjára az evangélikus öntudatot. Nem látom a hitvallói lélek kellőképen megnyilatkozó erejét, evangélikus sajtónkban sem. Deák Ferenc 1873-ban a magyar törvényhozásban azt mondta: ,,nemcsak fegyverrel lehet vallási háborút viselni, igen gonoszak azok, amelyek tollal és tanácskozási termekben vitetnek.“ Amíg a katholíkus sajtó és katholíkus tanácstermek hol nyíltan, hol szemérmetes diplomáciai nyelven, a katholíkus öntudat harcos lendületével programm- szerüen dolgoznak a katholíkus világnézet egyeduralmáért, addig evangélikus sajtónk tárgyi programme a bizonytalanságát színtelen és erőtelen alkalmi visszhanggal helyettesíti. A mi önvédelmünk mindig csak alkalmi és nem lüktet benne szervezkedésre törő logika. Ez kétségtelenül nem a szerkesztő hibája, de az evangélikus közszellemé, amelyhez a szerkesztő alkalmazkodik. Az evangélikus öntudat megerősödését részint a hitoktatás reformjától várjuk. De éppen az öntudat fejlesztése szempontjából nem szabad elfelejtenünk azt, hogy hitoktatásunkban Worms- ból is legyen benne legalább annyi, amennyi Agostából. A hitoktató lelkészek szakszerű képzésének reformjától várjuk, hogy hitoktatásunk nem őrlődik fel a protestáns mechanizmus maiMindnyájan látjuk, hogy a katholíkus akció szereti magát a hatalom protekciója alá helyezni. Egyházpolitikánkban múló anyagi érdekekért, nem hallgat-e el a hitvallói lélek lelkiismerete? Ha ráülünk a katholicizmus szekerére, nem jut-e eszünkbe a közmondás, hogy az idegen szekérről a víz közepén is le kell szállani?! Nem úgy gondolják-e a katholikusok közül sokan a felekezeti békét, hogy az a protestáns öntudat temetőjének békéje legyen?! Szellemi intelligenciánknak az egyháztól való elide génül ését és az ebből támadt közönyét dr. Imre Lajos a következőképen magyarázza: ,,Az elidegenedés azzal kezdődött, hogy egyházunk legtöbb helyen munkájában, de különösen az igehirdetésben elszakadt a modern kor gondolatvilágától. Képviselője maradt egy dogmatikus ideológiának, melyet a gyülekezet gondolkodó elemei képtelenek voltak összeegyeztetni a maguk modern felfogásával átitatott gondolatvilágával. Az egyházban csak adószedő intézményt látnak, a vallásban egy letűnt kor idealógiáját. Vannak e típusnak nemesebb képviselői, akik teljes mértékben értékelni tudják a vallásos élményeket, csak az egyházban, mint közösségben nem látnak megelevenítő erőt. Van egy harmadik típusa is a közönyösnek, azok, akiket az egyház és a vallás iránti buzgalom munkájában való részvétel vágya hevít, de éppen azért nem helyesel mindent, éppen az az értéke, hogy gondolkozik és ítél, de mert nem értik meg őket és nem fogadják be az építők közé, csatlakoznak azokhoz, akik tépik és rontják az egyházat.“ Egyházunk szilárdan áll az Ágostai Hitvallás alapján. De nem szabad elfeledkeznie a reformáció örökségéről: ecclesia semper reformari debet. Húsz és Luther nem azt tanították, hogy a hitnek az egyház a zsinórmértéke, hanem azt, hogy a személyes meggyőződés és a lelkiismeret. Az evangélikus lelkiismeret által megvizsgált igazságokat nem lehetne-e beépíteni az egyház hitének épületébe? Az igehirdetést nem lehetne-e összeegyeztetni a theológiai tudomány haladásával és eredményével? Nem tudna-e így jobban megfelelni a modern ember lelki szükségleteinek? Ezeket a kérdéseket nem szabad sem az orthodox, sem a liberális theológia szemüvegén megítélni, mert ezek életkérdések a mi számunkra. Ha nem tartunk mindenkit atheistának, akinek kételyei vannak, vagy mindenkit vallástalannak, aki az egyházzal bármely fél hibájából a szükséges közösséget nem érzi, ha alkalmat keresünk, hogy az intellektuális kételyeket tisztázzuk, ha nem gondolkodás nélküli engedelmességet követelünk, hanem híveink munkaked- vét és erejét úgy használjuk fel, hogy alkalmat
