Evangélikusok lapja, 1932 (18. évfolyam, 1-43. szám)
1932-10-23 / 34. szám
evangélikusok lapja 231. 1932. Természetesen sokkal több érintkezési pontot igér a lelkészi munkával a pszihoterápiának ú. n. klasszikus iránya, mert ez legalább is alap- clvszerüen a lelki élet vallásos tartalmának megóvása mellett tör lándzsát. Mégis meglepő, hogy nem ez az irány tette az első lépést a lelkészekkel való kooperáció irányában. Sőt éppen erről az oldalról hangzott el az a meglepő kijelentés, hogy orvosi kérdéseknek laikusok előtt való tárgyalása az orvosi etikába ütközik. Ha ez a megállapítás a lelkibetegeket gyógyító orvosok és a lelkészek viszonyára is vonatkozik, akkor ebben az etikában alig érvényesül a keresztyén szellem. De itt nyilván csak tévedés lehet, mert hiszen a pszihoterapeutáknak nem kell a lelkészi munka konkurenciájától télniük, — ellenkezőleg: csak az együttműködés révén lehetséges a lélek igazi gyógyítása, hogy az orvos kellő időben hívja fel a lelkész figyelmét betegére, a lelkész pedig tudja, mikor és milyen estekben kell az orvos segítségét igénybe vennie. De egyik orvosi irány sem kívánhatja, hogy a lelkészek egyedül csak vele maradjanak munkaközösségben, a többiektől pedig forduljanak el; ellenkezőleg: a lelkészi munkaközösségben való összetalálkozás segítheti elő a különböző pszihoterápiai irányok szintézi sét. A kezdeti nehézségek főleg abban mutatkoztak, hogy nem sikerült a közös terminológiát megtalálni. A theológus előadók ugyan kellő szakképzettséget mutattak a pszihoterápiai irányok ismeretében, az ő előadásaikat az orvosok igen könnyen megérthetik. Nem úgy az orvosok, akiknek bővebb magyarázat nélküli természettudományos-orvosi terminológiája a theológus hallgatók túlnyomó része előtt idegen maradt. Ez volt a helyzet annál a témánál is, amely a kétféle szempont közeledésére először nyújtott volna lehetőséget: a lelkiismeret kérdésénél. Egv következő alkalommal azt az alapvető kérdést kellene a megbeszélés tárgyává tenni, amelynek tisztázása teszi csak lehetővé a további közös munkát: a betegség és a bűn problémáját. A megbeszélések során mégis sikerült egy nagyon fontos eredményhez jutni: az analitikus módszer és a gyónás analógiájának megállapításához. Az orvosoknak kellett figyelmeztetniük a lelkészeket a gyónás nagy jelentőségére. Persze itt a magángyónásról van szó. Ez a Luther által is helyeselt és megtartott magángyónás egyházunkban, legalább is hazánkban — sajnos — elsikkadt; ezt egyszerűen katholizálásnak tekintik sokan. A különbség ott van, hogy az evangélikus gyónásnál a penitencia helyére az Igének bűnbocsánatot hirdető és gyógyító ereje lep, — egyik előadó kifejezése szerint a lo^oterápia. A gyónási praxisra nézve hasznos útmutatásokat nyújthat a pszihoanalizis. Az viszont természetes, hogy a gyónással együtt jár a legteljesebb titoktartás kötelezettsége, — enélkül a gyónás illuzóríussá válnék. A további ilyen összejöveteieken a lelkészeknek már legalább általános iájékozódással kell bírniuk a mai pszihoterápiai és valláslélck- tani irányokról, azért kívánatos volna az ezekről szóló előadásoknak nyomtatásban való mielőbbi megjelenése. További tájékozódásra nagyon alkalmas a németországi orvosok és lelkészek munkaközösségének kiadványsorozata: ,,Artz und Seelsorger“, melyből eddig 26 füzet jelent meg (nagyobbrészt 1—2 márkás áron, kiadója: Fr. Bahn, Schwerin i. Mecklb.). Az irodalmi tájékozódás azonban nem elég. Nem elég a külföldön tartott hasonló konferenciák eredményeinek egyszerű átvétele sem. Itt éppen a személyes kapcsolatok a fontosak. Országos konferenciákat évenként legfeljebb egyszer lehet rendezni. De az esperességi, kerületi lelkészértekezleteken is lehet egy ilyen tárgyú előadást beilleszteni. Fontos azonban, hogy az előadó olyan orvos legyen, aki mint pszihiáter azon a területen működik, tehát éppen a lelkészek híveivel kerül kapcsolatba. Az előadás pedig ne legyen általános, hanem egy-egy konkrét lelkibeteg típust ismertessen, vagy főleg eleinte, ezeknek a betegségeknek főbb típusait. Az első lépést tehát további céltudatos munkának kell követnie. Dr. Wiczián Dezső. Reformgondolatok a reformáció hónapjában. Irta: Egyed Aladár. Nincs nagyobb szerencsétlenség annál, ha egy fokozatos fejlődésre hivatott lény, vagy szervezet annyira meg van elégedve önmagával és annyira meg van győződve kötelességéről, hogy nem is gondol önvizsgálatra, fejlődésre. Mintha evangélikus egyházunkban meg volna a hajlandóság erre és néha mintha ráfagyna az arcunkra az önelégültség szelleme s annak a jele, hogy nálunk a haladást a quieta non movere szelleme kezdi felváltani. Senkisem küzdött hatásosabban az önelégültség szelleme ellen, mint a dán egyház éles kritikusa Sőrén Kierkegaard. Szerinte a fennállót, a meglévőt isteníteni nem szabad, mert ez lázadás Isten ellen. Isten ugyanis folyton fejlődő, állandó evolúcióban lévő világot teremtett és nem olyat, ami önjoguságától megkövesedik. Az alábbiakban nem kritikát akarok gyakorolni, mert a kritikában az ember könnyen bele- bicsaklik a szubjektívizmusba és nem képes objektív szempontok alá rendezni gondolatait, hanem lelkiismeretem és meggyőződésem szerint azoknak a gondolatoknak akarok hangot adni, amelyek a reformáció hónapjában foglalkoztatják lelkemct. Ezeket a reformgondolatokat az a szomorú tapasztalat váltotta ki, hogy evangélikus egyházunk testben-lélekben gyengül, a re- verzálisok és áttérések statisztikája egyre rósz-
