Evangélikusok lapja, 1932 (18. évfolyam, 1-43. szám)
1932-10-23 / 34. szám
230. AVAJÍö^LIKUSOK LAPJA. 1932. kolto, miután beutazta Európát, ahol sedessel ünnepelték, odahaza íg- naéY lelke‘ „Nekünk itt a Keleten nincs ír’ -Y nyilatkozott: gáttól, mert ott az élet és félnünk a Nyuegymástól.“ Valóban a a vallás elszakadtak legmélyebb oka az, br nyugat elhanyatlásának vallástól, a vallás, ' *°gy a Nyugat elszakadt a gának az embe»- ami még van, sokszorosan ma- az ember sa*' .nek önmagában való töprengése, J?§r Ú>. a. ,at kételyeinek elemzése vagy az era- Azi V" vallásos cselekedeteinek magasztalása. -*ár sokan látják, hogy megújhodásra van aKségünk. Sokan kívánják az ember megújhodását is. És habár a nagy tömegek épen a mi ko runkban a boldogságukat a külső viszonyok megújhodásától várják s ezen apokaliptikus-politikai várakozásukban a vallástól elidegenednek, mégis kétségtelen, hogy a tömegek java, boldogsága is a reformáció nagy felismerésétől függ: a kegyelmes Isten tehet boldoggá egyedül, a Jézus Krisztusban. A vallás és az élet ott találkoznak egymással, ahol az élet Istenben való és Istentől adott élet. pszihoanalitikai, az Adler—Künkel-féle indivi- duálpszíhológiai és a Jung-féle analitikus pszi- hológiai irányok legjellemzőbb vonásait, — Dr. ■ Rajka Tibor budapesti idegorvos egy a praxisából vett konkrét példán mutatta be az analitikus1 vizsgálati és gyógyítási módszert. — Dr. Vasady’ Béla sárospataki ref. theológiai tanár pedig a Girgensohn—Gruehn-féle kisérleti valláslélektani irányt és a rokon jelenségeket ismertette, kiemelve azok jelentőségét a gyakorlati lélek- gondozásra nézve. Ezeknek az előadásoknak alapvető és a kérdések problematikájából bevezető jellegük volt. Délután már egy konkrét kérdésnek: a lelkiis meretnek theológiai és orvosi szempontból való megvilágítása került sorra. A theológiai referál tumot dr. Karner Károly egyetemi tanár — akii betegsége miatt nem vehetett részt a konferencián — beküldött és felolvasott dolgozata (A lel' kiismeret funkciója az egészséges ember életében) képviselte, míg orvosi részről dr. Szalay Károly tartott előadást a lelkiismert funkciójáról a beteg (parapathiás-neurotikus) ember életében. Az első orvos-lelkész konferencia és tanulságai. Nagyjelentőségű kezdeményezést valósított meg a budapesti egyházmegye lelkészegyesülete annak a konferenciának rendezésével, melynek célja az orvosi és lelkészi hivatásmunka kapcsolatainak ápolása és kimélyítése. Nemcsak egyházunkban, hanem Magyarországon ez volt az első nagyobbszabású kísérlet ebben az irányban s így a róla való beszámoló kikívánkozik a megszokott keretek közül. A konferencia előzményeihez tartozik az, hogy az 1931. év hús vét hetében Sopronban tartott theológiai konferencián egy orvos is részvett s az előadásokhoz fűződő magánbeszélgetések során alakult ki egy, az orvosokat és lelkészeket közelebb hozó találkozás szükségességének felismerése, illetve egy ilyennek a terve. Az ügy mozgatói: dr. Karner Károly egyetemi tanár és dr. Szalay Károly idegorvos végül is elérték ezt a célt, melynek megvalósítását a budapesti lelkészegyesület elnöksége: D. Raffay Sándor püspök és Kemény Lajos esperes nagy megértéssel karolta fel. A konferencia okt. 4-én folyt le a megállapított programm szerint a fasori gimnázium dísztermében, nagyszámú résztvevővel. A fasori ev. templomban tartott áhítat után — dr, Victor János lelkész, theol. tanár irásmagyarázatával — D. Raffay Sándor püspök nyitotta meg a konferenciát, rámutatva a legnagyobb és legszentebb orvosra és a legjobb lelkészre: Jézus Krisztusra. Az első előadó Viszkok Lajos szolnoki h. lelkész volt, aki a modern pszihoterápia és lélekgondo- zás főirányait ismertette. Röviden is nagyon határozott vonásokkal emelte ki a Freud-féle Az előadásokat délelőtt s délután is igen élénk eszmecsere követte, amit Kemény Lajos esperes vezetett nagy tapintattal s ugyanő mondott zárszót. Szükségesnek tartom a konferencia néhány főbb tanulságát lerögzíteni. Feltűnt, hogy míg a theológusok felekezeti s nyilván theológiai felfogásuk különbözősége ellenére is egységes frontként jelenhettek meg az orvosok előtt, — utóbbiaknál a különböző irányok versengése nyomban kiütközött. Ezekről az irányokról ugyan már az egyik theológus előadásából is tájékozást lehetett nyerni, mégsem baj, hogy a lelkészek közvetlenül is láthatták az egymással ellentétben álló pszíhoterápiai irányokat, mert meggyőződhettek arról, hogy egyik sem lehet egyedül és kizárólag jó, hanem mindegyiktől csak azt lehet elsajátítani, ami a lelki- pásztori praxis szempontjából jó és helyes. Felvetődött az a kérdés, hogy az orvosok részéről miért csak a pszihoanalítikus irány jutott szóhoz? A felelet az, hogy tényleg ez az irány kereste először a kapcsolatot a fekészekkel. Kétségtelen azonban, hogy éppen ebben az irányban érvényesülnek olyan tendenciák is, amelyek a kezelt betegeket esetleg elszakítja vallásos alap* juktól. Ez a veszedelem kétségtelenül fennáll, bár az egyik felszólaló szerint az analitikus or vos nem áll útjában az egyén vallásos meggyőződésének. A lelkészeknek éppen ezzel £z irányzattal szemben kell hangoztatniuk és érvényest* teniük a vallásos élet követelményét, — ezt pedig nem lehet elérni mereven elzárkózó kritikával, hanem csak a megértésre törekvő eszmecserével, sőt bizonyos fokú munkaközösség terepit?'- séveL
