Evangélikusok lapja, 1932 (18. évfolyam, 1-43. szám)
1932-05-22 / 19. szám
148. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 1932. mán induljunk el mi is, talán okulhatunk a jó példán, a más kárán. (Fr. Gogarten: Zwischen den Zeiten. 1926.) Gogarten különbséget tesz a protestantizmus keretén belül protestáns világnézet és prot. egyházalakulat között. Két különböző nagyság, mely nem egy valóságnak a két oldala, hanem két önálló, elszigetelt valóság. — Mit jelent ez? A protestantizmus mint egyház nem más, mint Istennek az igénye a kinyilatkoztatás, a kinyilatkoztatást magában foglaló Ige hirdetésére. Az Isten abszolút, feltétlen követelése: bizonyságot tenni a Krisztusról, akiben ő kinyilatkoztatta magát. Egyház tehát ott van, ahol Isten igéje hirdettetik, ahol engedelmesség van az Isten követelésével, igényével szemben. Ez a legnagyobb igény a földön, mely abszolút engedelmességet követel. Ez az ev. egyház; ezért haltak, ha kellett, őseink, az örömhírért, az evangéliumért, mely elnémult a római kúria hivatalnokainak ajkán. A protestantizmus mint világnézet valami egészen más. Mindig változó, a korhoz alakul, mindig modern, ma »üj protestantizmusnak« nevezik. Ennek a világnézetnek a lényege, hogy mindennek középpontjába az embert, az egyént, az én-1 helyezi. Az individuum a legfőbb valóság; minden az énnek a célját, javát, hasznát szolgálja. Egy uj értékmérővel mér a modern protestáns. Míg a réginek az volt a művelt, képzett egyén, aki az öröklött formákat a legnagyobb köny- nyedséggel alkalmazta; a mai képzett ember a saját énjének legmegfelelőbb élettypust alakítja ki és aszerint él. A jelszó tehát: Én! Mi sem érthetőbb ebből, minthogy az uj protestáns nem élhet egy alapon a feltétlen igénnyel fellépő egyházzal. Hogyan élhetne az önmagát látó Én abban a gyülekezetben, ahol el kell némulnia minden egyéninek, meg kell hajolnia minden tudásnak és Jérdre kell buknia minden gőgnek, ahol engedelmességet követel Isten igéje. Ez a gyülekezet nem a mai individualizmus számára való. Azonban — fűzi gondolatait Gogarten — az uj protestantizmus betört az egyházba! Minden óvintézkedés ellenére felkerült a szószékre és onnan szólalt meg az: én! Az egyén gondolata, az egyén felfogása lépett az Isten igéje helyébe. Szónokok lettek a prédikátorokból, akik a saját szellemességüknek, tudásuknak, filozófiájuknak, világképüknek egyházi formában találtak kifejezést. Az nem változtat a tényálláson, hogy volt közönségük, akiknek tetszett az ingyen élvezet, hogy telve volt a templom hívekkel, »viruit« az egyház. A szónok szava nem volt többé az apostol feltétlen engedelmességet követelő igehirdetése; saját maga volt csupán, gyarló emberi szó, melynek nem volt »hatalma« a hívőkben hitet ébreszteni. Itt hal meg az egyház! így körülbelül Gogarten. (Folytatjuk.) Egyház és parókia. Az egyház öntudatának lényeges eleme az egységtudat. Kifejezésre jut ez már az Apostoli Hitvallásban: Hiszek egy, közönséges, keresztyén anya- szentegyházat. Még messzebbre visszamenőleg, Jézus mint az egyház főpásztora és feje az övéinek egységéért imádkozik (János ev. 17.) Az apostolok munkája és tanítása odairányul, hogy a hívőkben ezt az egységet ápolják és az egységtudatot ébren tartsák. Valahányszor egyházi öntudatról, egyháziasságra való nevelésről beszélünk, mindig gondolnunk kell arra, hogy mennyire fontos az egységnek, az összetartozan- dóságnak tudata, s hogy az egyházi öntudat milyen kézzelfoghatóan és erőteljesen nyilvánulhat meg az egység ápolásában és munkálásában. Ezzel az egységtudattal most a lelkészi hivatallal összefüggésben akarok foglalkozni s részletesebben kifejteni azt, amit egyik konferenciai előadásomban (Győr, április 26) így fejeztem ki: »Az egyházi tisztviselők ne tekintessenek csupán egy lokális gyülekezet lerögzített tisztviselőinek, hanem valóban az Egyház szolgáinak. Kétségtelen, hogy Krisztus Urunk a szolgái számára nem állított fel parókiális korlátokat, s a szolgálatra való elkötelezettség az egész világra kiterjed, s az őskeresztyén egyház, valamint Pál apostol így is fogták fel szolgálati elkötelezettségüket. A lelkészválasztási szabályrendelet nagyon alkalmas eszköz lenne arra, hogy a lelkészi hivatalnak ezt az egyetemes jellegét s ezzel egyházunk missziói feladatát is belevigyük a köztudatba Spirituális tekintetben, szolgálat tekintetében a közigazgatási egység nem jelenthet sáncot, amely mögött az önzés vagy tunyaság meghúzza magát.« A lelkészi hivatalnak és szolgálatnak ez a közegyházi jellege két irányban alkalmas és szorul kiépítésre. Először: ami a közegyháznak a lelkész irányában való elkötelezettségét és felelősségét illeti. Másodszor, ami a lelkésznek a közegyház irányában való elkötelezettségét és felelősségét illeti. Mindkét tekintetben vannak kívánalmak. Vegyük a közegyháznak a lelkész irányában való felelősségét és elkötelezettségét. Ami a lelkészképzést illeti, egyházunk nagy áldozatokat hozott a theoiógiai fakultás felállítása előtt arra, hogy az egyháznak és gyülekezeteknek lelkészeket képezzen. A három theo- lógiai akadémia: Eperjes, Pozsony, Sopron, miután egyházkerületi főiskolákból egyetemes egyházi intézményekké tétettek, élő és munkálkodó bizonyságai voltak annak, hogy egyetemes egyházunk nemcsak tudatában van felelősségének és kötelezettségének, hanem ennek meg is felel. A theoiógiai akadémiák az egyház egységének és egységtudatának kifejezői voltak. De az akadémiák megszűntek. Lelkészképzésünk államosíttatott. A jövő mutatja majd meg, hogy az anyagi terhektől való megszabadulás jelent-e akkora
