Evangélikusok lapja, 1932 (18. évfolyam, 1-43. szám)

1932-05-22 / 19. szám

feVANGÉLikÜSQk LÁPJA

146.

lyása alatt állnak s ez az erő összetartja, egyúttal megtölti őket. Az ilyen embereket nevezzük vezéregyéniségeknek, de tulajdonképpen többek, mint vezetők. Vezető akad. Ami a vezetést illeti, az, ha csupán vezető- képesség van valakiben, inkább a követőktől, mint a vezetőtől függ. A Pál apostoléhoz fogható személyiségek más fából vannak faragva. Bennük nemcsak vezéri tálentum van, hanem olyan erő is, amely túlárad, amety átragad a követőkre, fellelkesíti őket s erőt, célt, munkát jelöl ki nekik. Ahol ilyen személyiség él, ott okvetlenül történik valami. Valami jelentős, valami megmagyarázhatatlan, ami náluk nélkül sohasem jött volna létre.

Az ilyen első kézből táplálkozó emberek nem mindenkinek kedvesek. Pál apostolnak is voltak szenvedélyes ellenségei. Végül megölték. De milyen szegényes és szánalmas ezeknek az ellenségeknek a szereplése! Milyen árnyéletet élnek a nagy alkotó, a nagy erőközpont mellett! Viszont minden intézménynek a sorsa jórészt attól függ, hogy az ilyen első kézből táplálkozó embereket tudja-e értékelni és értékesíteni. A tucatemberek önzése, dőre uralma, amellyel elnyomja vagy kiközösíti a benső meglátások, a bátor kezdeményezések és nagy célok embereit, mindig sirásó munkát végez.

A Lelket meg ne oltsátok! Ez legyen az egyház jelszava a saját jól felfogott érdekében. így volt az őskeresztyén egyházban, ahol jutott hely Péternek és Pálnak, Jánosnak és Jakabnak.

Gondolatok a liturgiáról.

Már régebb idő óta foglalkoztatja lelkemet az a gondolat, hogy mi az oka annak, hogy gyülekezeteinkben aránylag olyan gyenge a lelki élet. Nem lehetne-e ezen segíteni? Nem akarok senkit vádolni, vagy sérteni, csak gondolataimnak szeretnék kifejezést adni. Hiszen, ha valamikor, úgy éppen a mai korban igen nagy szükség van az evangélium vigasztaló és életet adó erejére. Miért van az mégis, hogy bár minden vasárnap hirdettetik Ige, még sincsenek megtérések? Az egyháztagok Isten nevét bár emlegetik, de valójában nem ismerik, vagy egészen téves nézeteik vannak a mi Mennyei Atyánkról. Az életben sokan a hitet csak fölösleges tehernek tekintik. Pedig Isten azt akarja, hogy az ő akaratát teljesítsük, hogy ő kormányozza életünket. — Annyira megszoktuk már a templombajárást, hogy szinte mindent már kívülről tudunk. A legtöbb jó templombajáró magától értetődőnek tartja, hogy vasárnap legalább egyszer elmegy a templomba, mert úgy szokta. De ha valaki megkérdené, hogy miért is megy? —nem igen tudna válaszolni.

Az első keresztyének az Igét olvasták közösen, együtt imádkoztak, hálát adtak Istennek és az ő

1932.

segítségét kérték. Akkor cselekvő részt vett minden jelenlevő, most leginkább csak a lelkész. Nem jól van ez így. Talán hibás a liturgiánk is. Mert bár a rend jó, de ha a formában nincs elég élet, akkor csak akadály. A törvény mindig megmerevedést okoz. Élet csak ott lehet, ahol az evSngelium szabadon munkálkodhatik.

A mi istentiszteleteink énekkel kezdődnek. Ebben minden egyháztag részt vehet. De szolgálja-e még azt a célt az ének, amely rendeltetése volna? — A filippi börtönben Pál és Silás szintén énekeltek (Csel. 16, 25). Azok Istent dicsérték. Ez egy előjoga az embernek, hogy énekkel adhat hálát. Az ének imádság. De gyülekezeteinkben olyan lassan énekelnek, hogy minden szótagra egy lélekzetvétel következik. Ezért a szöveget legtöbbször összefüggés nélkül éneklik, minden gondolkodás nélkül. Hogy a dallam szépsége legtöbbször igen nagy kárt szenved, arról nem is szólok. Azt zeneszakértők jobban megmondhatják, így az ének azt a másik célját sem éri el, hogy előkészítené a hívőt az Ige hallgatására — Igen kívánatos volna, hogy gyülekezeteink több súlyt fektessenek a helyes éneklésre. Talán az énekeskönyvünk is hibás. Sok ének egyáltalán nem kerül sorra. Jobb volna, ha kevesebb, de csak értékes és szép énekeinket ismernénk és énekelnénk is.

Ének után jön a liturgiái imádság. Ezt, mivel mindig ugyanaz szokott lenni, a szorgalmas templombajáró már tudja kívülről és ha odahallgat is annyira megszokta, hogy semmit sem gondol róla. Nincs rá hatással Itt különösen értezteti magát a megszokás átka. Pedig a lelkész nem azért imádkozik, hogy az a híveknek csak üres forma legyen, hanem hogy a lelkész segítségével felemelkedjenek Isten trónjához, hogy vele együtt imádkozzanak. De sajnos erre a legtöbb egyháztag nem is gondol. Talán itt is segítene’, ha a lelkész szabadon imádkozna és a hívők mindenkori terheit, bajait hozná imádságában Isten elé. Mert a liturgiái imádság szép lehet ugyan, de talán mégsem szabadna annyira az előre kiszabott formához ragaszkodni.

A központja az istentiszteletnek az Ige s annak hirdetése. Híveink az Igét nagyon szépen, állva hallgatják végig. Azután következik annak magyarázata. Persze a legtöbb perikopa a híveknek már ismerős, talán még a gyermekkorból. Nem újság neki. De a prédikáció külön valami. Miért van, hogy az emberek egész életükben hagynak magukra beszélni és mégsem változnak meg, nem születnek újjá? Híveink nem ismerik a Bibliát. Nem voína-e jó, ha mindenki elvinné a templomba a Bibliáját is? (Hiszen nálunk szabad a laikusoknak is olvasni.) Hogy azután a hallgató is elolvashatná a textust Mert a prédikáció nem akar más lenni, mint az Ige magyarázata. Ha tehát a hívő maga előtt látja a Bibliában, úgy a prédikációt nem választja külön tőle. így a Biblia életet nyer előtte és ha később újra azt a részt olvassa, úgy megérti, eszébe jut a magyarázata. Hiszen csak Isten igéje képes új életet adni, miért ne adnánk több helyet neki templomainkban. Ez Istennek egyik legnagyobb ajándéka, azért vétek ha nem használjuk eleget. —* A prédikációra csak annyit szeretnék megjegyezni,