Evangélikusok lapja, 1931 (17. évfolyam, 1-46. szám)

1931-03-15 / 11. szám

82.

EVANGÉLIKUSOK LAPJA

1931.

rútága, amellyel elindul, hogy örömöt adjon a világnak. Az Istenre néző szomorúság, amely azért szomorkodik, mert Istentől távol érzi magát és annak örül, ha Istenhez térhet vissza.

Egyház és hazafiság.

Hazánknak két nagy nemzeti ünnepe van. Az egyik Szent István napja, a másik március tizenötödike. Szent István napját a trianoni Magyarországon a római katholikus egyház legalább is az ország fővárosában, a körmenettel és a kongresszusaival iparkodik kisajátítani a maga számára és pedig úgy látszik nem eredménytelenül, ami egyúttal azt is jelenti, hogy az első magyar király történelmi alakját torzított perspektívába állítja az ünneplő nemzet elé, mert hiszen Szent István mint király első sorban a nemzeti életnek reformátora volt, aki mint keresztyén ember inkább a keresztyén politikának a képviselője és valljuk meg, igen erőszakos képviselője. Annyira kisajátítja a római katholicizmus Szent Istvánt a maga klerikális és ultramontán érdekei számára, hogy azt is hallottam már, tartsuk meg Szent István napját mi protestánsok, de ne mint nemzeti ünnepet, hanem mint a külmisszíó ünnepét, mert István király a keresztyénség szempontjából mint hittérítő szerzett érdemeket. Ezzel a javaslattal szemben az én nézetem az marad, hogy a protestáns egyházak igenis tekintsék nemzeti ünnepnek István király napját, ezzel is engedelmeskedve a magyar törvényeknek, de lássák abban a maguk ünneplésének feladatát, hogy István királyban rámutassanak a reformátorra, aki isteni ihletés alatt felismerte, hogy nemzetét csak a keresztyénség mentheti meg, és a maga idejében csatlakozott és nemzetét is csatolta a nyugati keresztyénséghez, amelyben több volt az élet, az erő és a mozgékonység, mint a megcsontosodott és megdermedt keleti egyházban. Ha István király a reformáció idején élt volna, bizonyára csatlakozott volna, szintén nemzeti érdekből, a reformáció ügyéhez, amint azt nemzetünk és fajunk legjobbjai tették.

Március 15-ike a protestantizmus szempontjából jelenti első sorban a magyarországi keresztyén egyházak közti egyenlőségnek és viszonosságnak kimondását. Nemzeti szempontból jelenti a nemzet öntudatra ébredésének és politikai érettségre jutásának azt a fokát, amikor a szabadságban és függetlenségben olyan drága kincseket ismert meg, hogy érettük életét is kész volt kockáztatni; jelent egy olyan eszmei magaslatot a nemzet történelmében és karakterében, amelyről azóta néhány lépcsőfokot leestünk.

Tulajdonképen azonban nem erről akarok beszélni. Hanem arról, hogy az egyház egyáltalán milyen álláspontot foglaljon el a hazafias és nemzeti ünnepélyek irányában. Az egyház nem hazafias szervezet vagy egyesület, abban a tekintetben, hogy zászlót lobogtasson mindannyiszor, valahányszor az állam erre jelt ád, vagy az állam különböző intézkedéseit hurrával és éljenzéssel vagy huj-hujjal a nemzet közvéleményébe bele kell vinni. De igenis hazafias szervezet az egyház mint népegyház abban az értelemben, hogy a nemzet ünneplését nem tekintheti magától idegen ünneplésnek, hanem ezekbe a nemzeti ünneplésekbe is beleviszi a vallást és ezeket is megszenteli Istennek igéjével és Istenhez való imádkozással; hálát adván Istennek azért, ami kegyelmet és gondviselést a nemzet irányában a történelem folyamán mutatott, támasztván vezéreket és közkatonákat, szívekbe oltva hitet és hazaszeretetet, hősiességet és ön- feláldozást, megnyitván a szemeket nagy történelmi célok és összefüggések meglátására és lelkeket hevítve azok szolgálatára; reáterelvén a nemzet lelkiismeretét azokra a bűnökre, amelyek a nemzet életrendjét emésztik és azokra az erényekre, amelyeknek virulásától a nemzet fennmaradása és nagysága függ.

Az egyháznak minden oka megvan arra, hogy lojális hűséggel viseltessék azon állam iránt, amelynek rendje biztosítja azt, hogy az egyház teljesíthesse feladatát, nyugodalmasan és csendességben. Az egyház öntudattal mutathat rá arra, hogy az államnak legvitálisabb érdekei azonosak az egyház érdekeivel és hogy az egyház az államnak kiváló szolgálatokat tesz, amikor Urának és Fejének engedelmességben és alázatosságban szolgál. Egyet azonban nem szabad, hogy tegyen az egyház, Nem szabad, hogy hazafiságából a samt homloka köré fonjon dicskoszorút és a Protestantizmus nagy fiainaK érdemét minden további nélkül a saját javára akarja kamatoztatni. Arra sincsen szüksége az egyháznak, hogy úgy tűntesse fel a dolgokat, mintha létjogosultságát attól nyerné, hogy milyen mértékben vesz részt a hurrápatriotizmus ficánkolásaiban, vagy mintha azzal akarna érdemeket szerezni, hogy történelmi ünnepek színe alatt ünnepli és magasztalja azt, ami van s a körül a nap körül forogjon, amely az adott pillanatban éppen az égen van és süt, A történelmi ünnep legyen történelmi ünnep.

Felelet

a 78, lapon közölt nyílt kérdésre.

Református feleségem református nővére 1920-ban elhalálozván, egy öt éves leánykát hagyott hátra, A háború alatt és utána is anya és gyermek az én házamnál élt, míg katholikus ura oda volt a hadszíntéren. A gyermeket anyja halála után újra magunkhoz vettük, ami az előzmények után szinte magától adódott, Époly természetesnek vettük, hogy később törvényesen örökbe fogadtuk. Akkor az árvaszéki ülnök, a gyermek anyjának református fivére, azt kérdezte tőlem, óhajtom-e, hogy a leányka az én vallásomra térjen és evangélikus legyen, mert ehhez jogom van s a gyermek még nincs 7 éves. £n ezzel a jogommal több okból nem éltem.

Debrecen. Horvay Róbert.