Evangélikusok lapja, 1931 (17. évfolyam, 1-46. szám)
1931-03-08 / 10. szám
1931. EVANOELIKUSOK LAPJA 75. az előzetes elvi állásfoglalásokban nincs hiány, másrészt pedig azt, hogy itt olyan óriási nehézségekkel állunk szemben, melyeknek elhárítása emberi erővel Istennek segítsége nélkül lehetetlen. Ezért a segítségért tehát imádkozni igenis szükséges. Kétségtelen, hogy az egység reunkálásának az imádság a leghathatósabb eszköze. De — s itt jutottunk el a jelenleg szóban forgó tulajdonkén peni elvi kérdéshez, melyet Nagytiszteletüséged felállított: megengedhetö-e, hogy ág. hitv. evangélikusok együtt imádkozzanak ezért az egységért s általában együtt imádkozzanak más hitvallású keresztyénekkel? — Elvi szempontból ez csak egy kérdés. Ha az együttimádkozás általában megengedhető, akkor a speciális tárgyú imádkozás is megengedhető és viszont. Mikor azonban az imádsághoz érkeztünk, akkor szentélyhez érkeztünk. Az imádság a léleknek legbensőbb egyéni megnyilatkozása, amelyet maga Üdvözítőnk is a titkos kamrába és a zárt ajtók mögé utalt. Ez nem azt jelenti, hogy tehát nyilvános és közös imádkozás nem lehetséges, hiszen akkor nyilvános istentiszteleteinkből is ki kellene a közös imát zárnunk; de jelenti azt, hogy a belső lelki egységnek, .1 consensusnak az együttimádkozásban meg kell lenniök Enélkül igazán közös imádkozást, olyat, amely meg is érdemli az imádság nevet, nem tudok képzelni. A pápa rádió-üzenetében azt adta tudtára a világnak, hogy ö is imádkozik az egységért. De abból az egységből, ahogyan azt ö képzeli, mi nem kérünk, érte sem vele, sem nélküle nem imádkozunk. Itt nincs meg a consensus, tehát nincs meg az^gyüttimádkozás lelki feltétele. Ahol azonban ez a consensus megvan és ki tagadhatná, hogy meglehet különböző felekezetű emberek között is, ott az együttimádkozás igenis megengedhető, annak elvi akadálya nincs. De még mindig kérdés marad és kizárólag saját lelkiismeretem dönti el, hogy éljek-e ezen elvi lehetőséggel. Ez az épen, amire múltkori rövid nyilatkozatomban rámutattam. Ha úgy látom, hogy vele másokat megbotránkoztatok, akkor inkább nem élek vele. Teljesen aláírom, hogy megvan a mások lelkiismerete kímélésének is a határa. Nem vagyok kötelezhető, hogy figyelemmel legyek olyan valakire, akitől egy egész világ választ el. Sőt bún volna félrehúzódnom csupa kényelemszeretetből vagy gyávaságból, attól való félelmemben, hogy az a két ellentétes világ összeütközik s annak rám nézve kellemetlen következményei lehetnek Nem régiben vettünk hírt róla, hogy a pápa megbotránkozásának adott kifejezést amiatt, hogy az eretnekeknek a szent városban ingatlanuk is van. Nem kívánhatjuk, hogy azok az „eretnekek" tekintettel legyenek a szentatyának ezen érzékenységére s annak kímélése céljából ingatlanukat eladják s nehogy kellemetlen érzéseket okozzanak neki, szépen párologjanak el, ha nem is a világból, de legalább az ö közeléből. Nem is beszélek a hitetlenekről és istentelenekről pl. a szovjet urairól. Ezek lelkiismeretére annál kevésbé kell tekintettel lennem, mert nekik nincs is lelkiismeretük. De itt tiszteletreméltó egyénekről és azoknak tiszteletreméltó aggályáról van szó, amelyre mégis csak tekintettel kell lennem, mert lehetek akár saját lelkiismeretemnek, akár az ügynek különösebb sérelme nélkül. Hogy én is a Nagytiszteletüséged által említett példákra hivatkozzam: ha hallgatok, ahol szólnom kellene, vagy tétlen vagyok, mikor cselekednem kellene, egyaránt erkölcsi mulasztást, bűnt követek el és kart okozok az ügynek, amelyet szolgálnom kellene. De habár saját lelkiismeretem megengedné, mások lelkiismeretének kímélése céljából nem imádkozom együtt a baptistákkal s egyebekkel, ebből az ügyre, jelen esetben az egységre semmiféle kár nem származik. Nem azért, mintha az imádság haszontalan dolog volna, hanem azért, mert az imádság hatályosságához sem az a térbeli együttesség, sem semmiféle külsőség nem szükséges. Nekem általában az a benyomásom, hogy ez a mód, ahogyan az imahetet rendezik, propaganda célt szolgált, külső demonstráció akar lenni. Eszemben sincs kifogásolni, ha valaki olyan szent ügynek, mint a keresztyénség egysége propagandát csinál s mellette demonstrál, csak épen azt nem tartanám megengedhetőnek, hogy az imádság tétessék bármilyen propaganda és demonstráció eszközévé. Akármilyen szent cél érdekében történjék is — én legalább is úgy érzem — mindig lesz benne valami, ami a farizeusok módszerére emlékeztet. Minden félreértés ét félremagyarázás elkerülése céljából világosabban akarom az utóbb mondottakat megfogalmazni. Ne az imádságot tegyük az egységmunka propaganda eszközévé, hanem igyekezzünk minden kínálkozó és alkalmas eszközzel az imádság lelki feltételeit megteremteni, kezdye magunkon és a magunk környezetén s amily mértékben ez megvalósul, olyan mértékben az imádkozás is önként fog jönni, mint eredmény. Ez egyáltalán nincs ellentétben azon fentebbi kijelentéssel, melyben az imádságot magam is az egységmunka leghathatósabb eszközének jelöltem meg, hiszen tapasztalati tény, hogy minden eszköz használatára az embereket előbb rá kell nevelni. Összefoglalva most már a mondottakat, a felvetett elvi kérdésre nézve az én véleményem röviden ez: mi evangélikusok együtt lehetünk és munkálkodhatunk a Világalianszban, vagy bármely más egyházközi egyesületben más felekezetű keresztyénekkel, együtt is imádkozhatunk. ha egyébként ennek lelkifeltételei megvannak és hittestvéreink megbotránkoztatása nélkül gyakorolható. Ahol ilyennel számolni kell, ott igyekezzünk előbb a rombolás nélkül építő együttimádkozás feltételeit megteremteni. Őszinte stb. Sand, 1931. febr. 26 Teke Dénes ev. lelkész. JEGYZETEK. Néhány hete egyházi lapjainkat is bejárta az a hír, hogy a pápa egy újabb rendelkezése szerint a róm. kath. püspököket és más méltóságokat ezentúl a nagyméltóságú cím illeti meg. Hazánkban az az udvariassági gyakorlat, hogy a róm. egyház címzéseit és címeit a hatóságok is elismerik. Úgy látszik azonban, hogy a pápai címadományozásoknak mélyebben járó jelentőségük van. Pár hónapja ugyanis az történt, hogy Kínában két olasz róm. kath. papot legyilkoltak. Az olasz kormány diplomáciai úton tiltakozott a
