Evangélikusok lapja, 1931 (17. évfolyam, 1-46. szám)

1931-12-27 / 46. szám

364.

EVANGÉLIKUSOK LAPJA

1931.

A missziói munka inditékai.

Isten iránt hálával kell elismernünk, hogy a hazai protestantizmusban, első sorban a református egyházban felébredt a missziói felelősség- érzet. A Hajnal című református missziói folyóirat decemberi száma említi, hogy összesen 34.717 P 75 fillér folyt be az 1931. évben ref. külmissziói célokra. Tehát körülbelül annyi, amennyi Egyetemes Gyámíntézetünknek itthoni szegény gyülekezeteink és intézményeink támogatására tavaly rendelkezésre állt. Ellenben az evang. külmisszíó céljaira a Misszióegyesület pénztárába tizedrésze sem folyt be annak, amit a reformátusok ezen a címen adakoztak. Nem állítjuk azonban, hogy a külmissziói érdeklődés, áldozatkészség, a mi egyházunk tagjaiban ellanyhult volna, mert ilyen sohasem volt. Tagadhatatlan, hogy ennek a közönynek megvoltak és megvannak szomorú együttjárói és következményei egész egyházi életünkben, nevezetesen a belmisszió területén is, amint erre az utóbbira az egyetemes felügyelő úr Öméltósága az idei egyetemes közgyűlést megnyitó beszédében az őt jellemző éleslátással szintén rámutatott.

Hogy a belmissziói és a külmissziói tevékenység együtt éled s együtt senyved, annak megvan a maga alapos és érthető oka. Az ok az, hogy általában a missziói munkának a lelki indítékai azonosak, s azonosak azok a gátlások is, amelyek a missziói munkát hátráltatják. Ezekkel az utóbbiakkal rövidesen akarunk végezni. Csupán rámutatunk a vezetők és vezetettek kényelemszeretetére, rövidlátására, röghözkötöttsé- gére és parochializmusára, mely utóbbi alatt értem nemcsak azt, hogy a gyülekezet és annak vezetősége minden ambícióját kielégítve, minden talentomát kellően gyümölcsöztetve látja a helyi, vicinális érdekek istápolásában, hanem azt a nem kevésbbé vészthozó mentalitást is, melynél fogva kicsinyes féltékenységből nem látja szívesen azokat a terveket, programmokat és munkákat, melyekben azoknak átfogó természete miatt a lokális nagyság nem játszhatík vezető szerepet, mert be kell érnie a közkatona és a névtelen hős nem jelentéktelen, de mégis más rugókra járó poziciójával.

Ebből azután következik az is, hogy ezeknek az egyetemesebb jellegű munkáknak a tespedése, csüntsége, hátráltatja az egyházban olyan jellemeknek a kialakulását és létezését, akik a coordi- natioban és a subordinatioban, minden eredményes együttműködés e két elemi követelményében, olyan örömest fogadott életszabályt ismernének el, amelynek fegyelmezetten és készséggel alávetik magukat. Egyszerűen hiányoznak azok a keretek, amelyekbe a dedikált és kon- szekrált lelkek beleilleszkedhetnének azzal a reménységgel, hogy nekik megfelelő lelki miijőt, azonos rezgésű szíveket lelnek. Ehelyett társta- lanul bolyongnak a sivatag beláthatatlan térségein s tűzük, mely a velőt és csontot égette, apránként elhamvad, vagy pedig átcsapnak tőlünk elvezető útakra, s odamennek, ahol az ő lángjuk beleolvadhat egy nagy máglyarakás lobogásába.

Azok, akik a helyzetet ismerik s már esztendők óta aggódó figyelemmel kísérik, s csak az én tudtommal is nem kevesen vannak ilyenek, nem maradhatnak meg a tépelődés meddő, avagy a vész jóslások kirívóbb ugyan, de semmivel sem termékenyebb álláspontján. A mindjobban elhatalmasodó tompultság és elfásulás, elkérgesedés egyfelől, másfelől pedig a helyzetből adódó szükségszerűségek kell, hogy megmozdulásra indítsák azokat, akik egyházuk és vallásuk ügyét szívükön viselik s olyan értékek birtokosainak, sáfárainak tudják magukat, melyeket a földbe ásni vagy kallódni hagyni nem szabad. Itt van a legfőbb ideje, hogy az elevenre tapintsunk s megtaláljuk azt az igét, amely az erőket felszabadítja és munkába állítja. Azt a nemzedéket, amely munkabírásának teljében van s azt, amely utána következik, meg kell nyerni a keresztyén misszió (kül- és belmisszió) számára, különben a stagnálásból áthanyatlunk a haldoklásba. A keresz- tyénség s az egyház missziójával áll és bukik.

Semmiképen nem nyugodhatunk bele abba, hogy a missziói kötelességteljesítés moratóriumot kapjon, s a missziói munkában beálljon a ,,Stillhalte“-nak időszaka. Nem lehet kedvezőbb időket kilesni, nem lehet ifjabb és másként nevelt nemzedékre várni, nem lehet „erőgyüjtési“ pauzákat tartani. Minden ilyesfajta patópálos- kodás és fontolva totyogás nem a józan mérlegelésnek a körülmények okos számbavevésének, nem is a ,,távolabbi célkitűzések“ nagyszabású stratégiájának, hanem csupán a belénk rögzött mozgásviszonyoknak a jele és megnyilvánulása.

Gondolkodni, cselekedni és alkotni kell! És rámutatok elsősorban azokra, akik a missziói munkát a belmissziói és a külmissziói egyesületekben hivataluk szerint, felelősséggel vezetik. A különböző elnökségekre, bizottságokra és tanácsokra. Ezeknek kötelessége, hogy agyukat és szívüket egyaránt igénybevéve a missziói munka egész területét, módszerét, eszközeit, céljait, erő forrásait, lehetőségeit, következményeit újra átgondolják, azoknak gazdagságában, valóságában és élettartalmában, ezzel a missziói mozgalomba színt, elevenséget, meleget, életközvetlenséget vigyenek s úgy állítsák oda az élet lüktetésébe, mint az életritmus szabályozóját és jellemzőjét. Amilyen bizonyos az, hogy Krisztusnak akarata és munkája az új embertípusra irányult, s országát a Szentlélektől született polgárokkal kívánja benépesíteni, épen olyan kétségtelen az, hogy ennek az új embertípusnak kiemelkedően jellegzetes sajátossága itt a világban a misszió.

Ebből következik, hogy ahol az Istenországa iránt megvan a fogékonyság a szívekben, ott a hívők nem érik be a boldog birtoklók, a beati possidentes, quietismusával és bukolikus tilinkó- zásával, hanem meghallják a nem bizonytalanul zendülő kürt riogatását s elindulnak, hogy hor-