Evangélikusok lapja, 1931 (17. évfolyam, 1-46. szám)
1931-12-27 / 46. szám
1931. EVANüELlKUSOK LAPJA 363. tani az egyetemes Luther-akadémia megnyitását és az első egyetemes theológiai konferenciát Sondershausenban. Stange professzor bizalommal várja, hogy ebbe a nagy reményekkel biztató ökumenikus lutheránus vállalkozásba mi, magyar evangélikusok is belekapcsolódjunk, aminthogy ennek jeléül alulírottat máris felkérte, hogy az első augusztusi konferencián mint előadó, közreműködjék. Az ügyre még visszatérünk. Szinte csodálattal állunk meg a bizakodó energiának azon rendkívüli mértéke előtt, mely ebben a vállalkozásban megnyilatkozik, amikor egyébként oly sok leiken a csüggedés és a lemondás lett úrrá. Ebből a bizakodó energiából merítsünk mi is új bizodalmát és kérjük reá az Úr megsegítő és áldó kegyelmét. D. Dr. Profile Károly. Egyház és depresszió. (Folytatás és vége.) De hát mit csináljon az egyház? kérdezhetné valaki. Megfelelünk rá. Legyen bár kifelé a befolyása még olyan kevés, a saját életében iparkodjék megvalósítani azokat az életeszményeket, amelyeket vall és hirdet. A saját életében kell megmutatnia a lelki élet gyümölcseit. Valamiképen meg kell nyilvánulnia annak a különbségnek, amely az evangéliomi tanítás, a Krisztus élete és a nagy keresztyének élete szerint fennáll a világ és a keresztyénség között., Az az élettörvény, amelyet Krisztus hirdet s az apostol 1 Kor. 13. tanít, magasztos, ideális és szinte megvalósíthatatlan. Szeretni az Istent mindenekfelett s felebarátunkat, mint önmagunkat, óriási, erőt meghaladó követelménynek látszik. De az egyház vezetőinek és hü tagjainak mégis az a legsürgősebb teendőjük, hogy ezt az eszményt és követelményt a maguk számára kötelezőnek ismerjék el, mert az a tény, hogy magukat keresztyéneknek nevezik, lehetetlenné teszi számukra, hogy azt elutasítsák. Akik az Istent valósággal szeretik, akik őt életük középpontjába állították s akaratának megvalósulásáért őszintén imádkoznak, lehetetlen, hogy el ne jussanak az odaadó szolgálatnak és a lelkiségnek abba az állapotába, amely egész életüket megkülönbözteti a világnak életétől, szokásaitól és életelveitől. Az önmegtagadást, a keresztnek vállalását valahol el kell kezdeni. Önmagunkon és környezetünkben kell elkezdeni. Igenl de a személyes vallásosság érdekében is küzdenünk kell azárt, hogy megváltozzék az a társadalmi rend. amelynek embertelensége és igazságtalansága kiöli az emberekből a hitnek csiráit. A keresztyén- ség nagyon sokat vesztett erkölcsi hiteléből úgy a széles tömegek, mind pedig a szellemi élet kiválóságai előtt, nem is említve az úgynevezett intelligenciának közönyét. Amiket itt elmondottunk, általánosságban vannak tartva és mondva. De az általánosság nem kicsinylendő le, ha az általános elveknek megvalósítására őszintén törekszünk, ha levonjuk belőlük a közvetlen teendőket. Az általánosságban maradó érvelés csak akkor lesz megvetendő képmutatássá, ha semmi nem történik a magunk életében sem azoknak a gyakorlati életbe való átvitelére. Az egyháznak nem az a baja, ha nem állít fel minden részletében kidolgozott program- mot, hanem az, ha nem is akar találni ilyen pro- grammot; ha visszariad a kényelmetlenségektől, amelyek a Programm hangoztatásából és megvalósításából következnének. Pedig a kérdés amelynek megoldásától az egyháznak léte vagy nem léte függ az, hogy olyan forrásnak bizonyul-e az emberiség életében, amelyből az életnek vizei áradnak, vagy pedig délibábokat kergetve meghúzódik a fennálló hatalmasságok árnyékában és élvezi a privilegizált s felelőtlen életnek előnyeit. Az a kérdés, hogy az egyház pusztán epifenomenon-e, a meglevő erőknek egy parazita eredője, vagy a szociális és emberi haladásnak egyik faktora az élet igazabbá, szebbé és jobbá tételében. S a kérdést nem az dönti el. hogy az egyház mit tanít, hanem az. hogy miként él. Bizonyára sokan vannak keresztyének, akik készek volnának nagy áldozatokat hozni hitükért, s még a martiromságtól sem rettennének vissza, amint azt az oroszországi keresztyénüldözések is bizonyítják. De vájjon vámunk kell-e ezeknek a nagy áldozatoknak az idejére, amikor majd tömlöcökbe vetik, száműzetésbe küldik, koplaltatják, megkorbácsolják a keresztyéneket a hitükért? Nem kellene-e az életnek aprólékos dolgaiban, a mindennapi követelményekben is valamit mutatni a világnak a keresztyének lemondásából, önfeláldozásából és önmegtagadá sából? Várnia kell-e a keresztyénségnek addig, amíg kikényszerítik belőle az alázatosságot, a haláltmegvető bátorságot, a tűrésre és szenvedésre való készséget? Van-e annak a kikénysze- rített nagy áldozathozatalnak értéke, ha addig, amíg nem háborgattak bennünket, semmiféle áldozatra nem voltunk hajlandók? Csupán egy dologra mutatok rá: egyházunk adminisztrációjának egyszerűsítésére, amely az egyetemes közgyűlés tárgyalásának egyik anyagát képezte. Az állam már megcsinálta azt, amit az egyetemes közgyűlés elé javaslatként került. Mi szintén meg fogjuk csinálni, mert a nyomorúság kényszeríteni fog rá, s mert a közigazgatásunk egyáltalán semmit sem fog veszteni pontosságából és alaposságából. De most nem csináljuk meg; várunk, amíg a helyzet nyomása alatt kénytelenek leszünk megtenni, amit már most megtehettünk volna, amit kötelességünk lett volna megtenni, ha tisztán látnánk azt a helyzetet, amelyben vagyunk s ha volna bennünk annyi rugalmasság, amennyit az eleven élet ád s az életképesség megkövetel. Kiapadt forrásokból senki sem meríthet vizet s lassanként azt is elfelejtik az emberek, hogy a begyepesedett út valamikor forráshoz vezetett és a mohos káva egykor vizet ölelt. Diakónus.
