Evangélikusok lapja, 1931 (17. évfolyam, 1-46. szám)

1931-07-05 / 27. szám

210. ______ _____ EVANGÉLIKUSOK LAPJA 19M.

d

ig hajlandók arra, hogy felelősségre vonják a gyermekeket, a tanulókat, az alattvalókat. Az apostol rámutat arra, hogy a botnak két vége van. Hogy a gyermekeknek, tanulóknak, alattvalóknak is joguk van számot kérni a szülőktől, tanítóktól és az elöljáróktól, A világi hatalom és erő birtokosai szeretnek megfeledkezni a maguk kötelességéről és szeretnek nyomatékosan utalni a náluknál gyengébbek kötelességeire. Bizony nagyon jó önvizsgálati szabály az, amit az apostol itt hangoztat: legyünk készek a számadásra; ne csak a legfőbb ítélő bíró előtt, mert ez a készség lehet képmutatás is. Legyünk készek a számadásra és a feleletre az emberek előtt, akik itt vannak velünk és körülöttünk. Egy kis gyermeknek szemrehányó vagy megijedt, vagy csodálkozó tekintetéből sokszor Isten szeme néz reánk, s ha a gyermeknek nem tudunk megfelelni, Istennek sem tudunk számot adni.

Nagyobb egyszerűséget!

A mostani keresztyén életben igen sok a pogány elem. Azt látjuk, hogy a pogányság sok csatornán és vékony erecskén keresztül borítja be és járja át a keresztyénséget. A keresztyén- ségnek tömörségre és ellenállóképességre igen nagy szüksége volna ezekben a veszedelmes időkben. Ehelyett ellentállóképessége csökken és szövedéke egyre lazul. Elmosódnak azok az éles határvonalak, amelyek ,,a világ* ‘és ,,a jövendő világ“, a múlandóságnak alávetett lét és az örökkévalóság között kialakulnak, ahol a keresztyén hit diadalmas erejében ragyog és megvilágítja az embert és az ember világát. Vallásos lelkiismeretünk tétovázó, bizonytalan és megalkuvó, amikor a földi élet változatos és gazdag területein határozott állást kellene elfoglalnia. Nehezen tudunk döntő igent és döntő nemet mondani azokkal az igényeknek, követelményeknek, alkalmaknak, amelyek a mindig gazdagabban kibontakozó valóságból felénk irányulnak s magukat felkínálják. A teremtett világnak kápráztató lehetőségei, szépségei megtévesztik, rabul ejtik a szívet, amely azután hozzátapad a jelenségekhez és nem keresi, nem imádja a jelenségek mögött és fölött a Teremtőt és Fenntartót.

A jó és gonosz egymásba folynak; esztétikai élvezeteket keresve és valami szín játszási kedvtől elkapatva változtatjuk máról-holnapra álláspontunkat és szempontunkat. Önmagunkat különböző pózokba helyezve, szeretjük az életet forgatni, minden oldaláról meglesni és élvezni. Varázslámpává tesszük magunkat, amelyen Különböző színes képeket csúsztatunk keresztül és gyönyörködünk a falra vetített képek változatosságában; közben megfeledkezünk arról, hogy maga a laterna magica üres és tartalmatlan.

Hiányzik belőlünk az erkölcsi meggyőződés

egyszerűségének ereje és heve. Nincsen bennünk elég spirituális élethatalom ahhoz, hogy a gazdag életet a megszentelt morális szenvedély gyújtópontjába egybegyüjtsük és egyetlen célnak a szolgálatába beleállítsuk. Nincs életünkben cél- tudatosság és célegység; ehelyett sok kapkodás és zavar, találgatás és próbálgatás. Kísérletezünk az erkölcsi élet terén éppen úgy, mint a tudományokban, de ami a tudományt előbbre viszi, az az életet elsekélyesíti és meddővé teszi. Megállunk a félúton; soha nem merjük levonni egy elvnek, vagy életmeggyőződésnek a végső következményeit. Sem egészen lemondani, sem egészen behódolni nem akarunk semminek és senkinek. Szabadság alatt nem azt értjük, hogy magunkat önként odaáldozzuk valamely eszmének, vagy mozgalomnak, vagy meggyőződésnek a szolgálatába, hanem azt, hogy állandóan libegünk, állandóan az átmenetnek az állapotában vagyunk két vagy esetleg több lehetőség között.

Ez a felemás helyzet, ez az állandó nyugtalanság és fészkelődés a világ alkalmai és lehetőségei között visszahat lelki életünkre, s nyugtalanná, félénkké válunk. Tele vagyunk gonddal, aggodalommal. Lehetetlenné tesszük azt, hogy a változatokban a mi életünk kialakuljon egy olyan állandó tényezővé, amelyből valami értelem, valami cél, valami jegecesedésí pont lehetne a világban. Ezt a kínzó nyugtalanságot és bizonytalanságot; az agyagnak örökös gyurkálását, de soha ki nem formálását nem bírjuk ki mi; de főként nem bírja ki az ifjúság, amely köztünk nő fel. Az ember természetével és rendeletével ellenkezik az, hogy élete kimerüljön az egymást soronkövető változatoknak tervszerűtlen el- és befogadásában. A lelkiségek elpusztíthatatlan élettörvénye, hogy érvényesülni akar; alakítani akarja a világot egy célgondolat, egy eszme körül. Hogy a lelki élet egyáltalán fennmaradhasson, szüksége van arra a benső hévre, amely arra ösztönzi, kényszeríti, hogy önmagát kivetítse a világba. Hatalmas, egységes és ellenállhatatlan belső szenvedély nélkül az élet és a világ értelmetlenné válik s az értelmetlen élet elviselhetetlenné.

Ez a szenvedély ritka a mai világban. Ezt a szenvedélyt, a morális lángolást, hevülést, össz- pontosulást és életegyszerűséget adja meg a Jézus Krisztus iránti szeretet. Ebben az önodaadó szeretetben nyer életünk jelentőséget, értékelő képességet, lendületet és kemény, szívós felkészültséget, hogy megvetéssel forduljon el minden kicsinyességtől, babrálástól, szennytől, rágcsálástól és kérődzéstől. Ez a szeretet az örökkévalóság világításába állítja bele az egész életet és feltárja azt a látókört, amely egyedül felel meg a lélek látóképességének.

Ez a szeretet nem veszett ki. És az evangé- liomnak az a diadalmas ereje, hogy ezt a szeretet kelti a bágyadó szívekben.