Evangélikusok lapja, 1931 (17. évfolyam, 1-46. szám)
1931-06-28 / 26. szám
1931. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 203. nevét szidalmazzák s a legdurvább káromlással illessék. Alig lehet végigmenni az utcán anélkül, hogy egy-egy istenkáromlásnak hegyes tőre belé ne szúrjon az ember szívébe: Ha a túlterhelt szekér megreked a sárba éktelen istenkáromlás pattog körülötte. Szinte meggyőződésévé vált a fuvarosnak, hogy cnél- kül a kátyúból nem lehet kizökkenteni jármüvét. Félelmetesét mennydörög hát, mire megijednek a lovak, hanyatthomlok nekiiramodnak s igen gyakran az istráng szakad el. Pedig, ha háromnégy ember nekivetné vállát a lőcsöknek, segíthetnének a bajon istenkáromlás nélkül is. Utca kövezetét rakták a házunk előtt. Legalább annyi szitok hangzott cl a mesterek szájából, mint ahány kőkockát beléhelyeztck az úttestbe. Ha túl nagy volt egy kő vagy túlkicsi, avagy, ha nem volt idejében kéznél, máris röpködtek az istenkáromlás szikrái s ügyet sem vetettek arra, hogy gyermekek, úri nők, járókelők lelkét égetik meg vele. Vonatban utazva, harmadosztályú utasok között óhatatlan, hogy ne halljon az ember istenkáromlást, ha csak be nem dugja a fülét. Ilyenkor úgy teszek, hogy odaülök e szánandó embertársam mellé s mikor már kissé lecsillapult így szólok: „Megfelelne nekem egy kérdésre?” „Hogyne, szívesen” — válaszol. „Ugyan mondja, ki teremtette magát?” Meglepődik s rövid tűnődés után így válaszol: „Áz Isten *. „Akkor minek szidja azt, aki magát teremtette?” — kérdezem. „Hát kérem úgy rá jár mán erre az embernek a nyelve” — mentegeti magát. Ne hidd azonban kedves felebarátom, hogy ez a mentség az Ür előtt megállhat. Krisztus azt mondja: Ha egy tagod legyen a nyelv vagy más — megbotránkoztat, vágd le és vesd el magadtól. Jobb néked csonkán a mennyországba menned, hogynem éptagokkal a gyehenára vettetnek! (Máté 5, 29. 30.). A káromkodás legtarkább virágai katonáék- nál nyilnak. Fájdalom, hadseregünk mindmáig nem tudott felemelkedni arra a szintre, hogy ezt a rákfenét kebeléből gyökerestől kioperálta volna. Valósággal virtussá vált ott benn a laktanyákban és a gyakorlótereken a cifra káromkodás. Nem is megy őrmesterszámba az, aki ennek hijján van. Hallottam példát arra is, hogy magasrangú tisztek gyönyörködve hallgatták, amikor az egyik huszáraltiszt szájából megeredtek a kacskaringós szólamok, persze apád-anyád, Isten — Krisztus, Szűz Mária és a szentek nevével szaturálva. Még megérjük, hogy külön iskola nyílik a „magyaros káromkodás méltó ápolására. El- facsarodik a szívünk, mikor halljuk, hogy az öngyilkosok létszámarányával Magyarország év- ről-évre rekordot ér el. De vájjon azt eszünkbe veszük-e, hogy az istenkáromlás versenyében emberemlékezet óta mi visszük a pálmát?! Mimagyarok tudunk a legcifrábban és legmerészebben káromkodni. Az az egy-két szólam, amit a német és tót nyelv ebből az „irodalmi müfaj”-ból kitermelt, kismiska ahhoz a hatalmas szóáradathoz képest, amely a magyar ember, sőt már a gyermek szájából oly gazdagon csörgedez. Nem is erőltetik magukat ez idegen nációk köztünk élő fiai a saját nyelvükön. Egyszerűen kölcsönkérik a magyar nyelvet, mikor káromkodni akarnak. Bezzeg mikor templomba mennek és imádkoznak, akkor már tótra és svábra fordítják a szót. Mintha csak azt dörzsölnék az orrunk alá: „A ti nyelvetek csak káromkodásra való!” Üjabban büntetőtörvénykönyv paragrafusa is tiltja az istenkáromlást, de gazdag ember lennék, ha annyi pengőt adna valaki, ahányszor ezt a törvénycikket naponként arculvágják! Nem furcsa, ha valaki egy másik embert megsért, arra becsületsértés miatt a törvény ráhúzza a vizes lepedőt, de Isten szentséges neve sértegetőinck a ha jászát a sem görbül meg!!! óh, ha Isten angyalai összegyűjtenék (és megvagyok róla győződve, hogy összegyűjtik) mind azt a sok-sok ezer istenkáromlást, mely erről a mi szerencsétlen földtekénkről az ég felé szállt már és száll még most is szünet nélkül és az istenkáromlásoknak ez a tengeráradata ott fönn a légben párává változnék és eső alakjában visszahullana reánk — akkor újból egy vizözön borítaná el a földet! „Szenteltessék meg a Te neved!” Szeretném szivembe mártani a tollat és vérrel beleírni sok istenkáromló embertestvérem szívébe c szókat! Az istenkáromlás szégyenfoltját, a kárhozatnak ezt a bélyegét népünk lelki arcáról lemosni csak a Krisztus vére fogja tudni. Csak a Szentlélek tud megszentelni egyént, családot és társadalmat annyira, hogy valóban „szent” lesz körében az Isten neve. Az az egyén, aki káromolja az Istent, nem keresztyén, hanem pogány. Az a lelkész és tanító, aki karbatett kézzel elnézi az istenkáromlás mérges dudvájának népünk lelkében való felburjánzását és nem követ el mindent, hogy azt ernyedetlen szorgalommal onnan kiirtogassa — nem mondhatja el magáról, hogy betöltötte hivatását. Newton Izsáknak, a nagy angol természet- tudósnak az volt a szokása, hogy Isten nevének említésekor tiszteletből mindig leemelte a kalapját. Evangélikus Keresztyének! Féljük a mi Urunkat Istenünket és „hiába ne vegyük az ő szentséges nevét, mert nem hagyja az Úr büntetés nélkül azt, aki az Ő nevét hiába veszi!" Csak akkor ejtsük ki. illő tisztelettel a mi Urunknak és Istenünknek nevét, ha énekelünk, imádkozunk vagy ájtatos szívvel őróla tanulunk!
