Evangélikusok lapja, 1931 (17. évfolyam, 1-46. szám)

1931-06-28 / 26. szám

Szétfeszítsél és kiaééblvatal: LESÉIT (losen ■.)

Kiadta: a LUTHER-SZOVEYSEG. Postatakarékpénztári csekkszámla: 1290.

alapította : OR. RtffBY SÁNDOR püspök.

Jurk«MM«érl lililt*

NÉMETH KAROLY e»pere*.

Megielenik hetenként egyszer, vasárnap. Eltüzelés! ér: Egész évre 6 P. 40 (HL lélévre 3 P 20 Ilii., negyedéire I P. 60HL Egy szén 16 Ilii Hirdetési árak megegyezés szerint.

Róma 9, 3.

(Luthernek a Római levélről tartott elóadáaaibúl 1515-böL)

• „Mert kívánnám, hogy én magam átok legyek.“ Azok, akik maguk előtt szenteknek látszanak és Istent önző indulattal, a saját üdvük, örök békességük vagy a pokol elkerülése kedvéért, tehát nem Istenért, hanem önmagukért szeretik, — csodálatosnak, sőt esztelennek talá’- hatják ezeket a szavakat. Folyton arról fecsegnek ezek, hogy a dolog rendje szerint a szeretet önmagunkon kezdődik s mindenkinek először a saját üdvét kell kívánnia s csak azután a felebarátjáét. így gondolkoznak, mert nem tudják, mit jelent üdvben és megváltottnak lenni. Ez alatt valami élvezetes állapotot értenek, ahol minden úgy folyik le, amint azt az ő képzeletük szép rózsásan eléjük festi. Pedig az üdvállapotban való létei épen azt jelenti, hogy mindenben Isten akaratát és dicsőségét szolgáljuk s a magunk számára semmit nem kívánunk sem a jelenvaló, sem a jövő életben.

Azok számára, akik Istent igazán, a gyermeknek és a barátnak szeretetével, tehát olyan szeretettel szeretik, amely természettől fogva senkiben sincs meg, s amely a Szentiélektől származik, — azok számára ezek a szavak csodaszépek és bizonyságai annak, hogy aki mondta, az a maga nemében tökéletes mintaképként állhat elénk. Az efajta emberek természetszerűleg beleilleszkednek Istennek bárminő akaratába, még ha a pokolba, vagy örök halálba vinné is őket. A fontos csupán az, hogy az ö akarata teljesen csonkítás nélkül menjen végbe. Ennyire nem keresik ők a magukét. Ám amennyire Isten akaratához igazodnak, annyira lehetetlen is az, hogy ők a pokolba maradjanak. Lehetetlen ugyanis, hogy Istenen kívül maradhasson az, aki magát Isten akaratának teljesen kiszolgáltatja. Azt akarja, amit Isten akar, tehát tetszik Istennek. Ha pedig tetszik Néki, akkor Isten bízóvá'a már szereti is az illetőt. Ha pedig szereti, akkor meg is menti.

Fel lehet azonban vetni a kérdést: „Vájjon akarta-e valaha s akarja-e Isten, hogy egy ember az ö akaratából vállalja még a poklot is, vagy felkínálja magát az elkárhoztatásra s a Krisztustól való el szaki itatásra?“ Feleletem a következő:

A legtöbb embernél igen is akarja. Főleg olyanoknál, akiknél a szeretet s az Istennek való teljes életátadás még hiányos. Az ilyeneknél az önző szeretetet, amely oly mélyen befészkeli magát, ki kell irtani. Ezt azonban csak a kegyelemnek túláradó bő kitöltése, avagy valami kimondhatatlan kemény művelet: az önmagunk ellen való fordulás ölheti meg. Mert semmi tisztátalan nem mehet be az Isten országába. „Senki nem tudhatja, hogy szereti-e Istent tiszta szívből mindaddig, mig önmagán nem tapasztalja, hogy most már az üdvöt sem kívánná s a kárhozatot sem utasítaná vissza, ha Istennek ez tetszenék. A kárhozottak ugyanis azért gyötrődnek oly rettenetesen, mert nem akarnak kárhozta- tottak lenni és nem akarnak megadással belenyugodni Istennek ebbe az akaratába. Kegyelem hiányában persze nem is képesek reá.

Az igazi szentek ezt az önmaguk ellen való fordulást minden nagyobb szomorúság nélkül gyakorolják azért, mert a szívük túlárad a szeretettől. Az Isten utáni ellenállhatatlan vágyból kifolyólag mernek vállalni minden lehetőt, magát a poklot is. Épen ezen készségük folytán az ilyen büntetésből hamar kiszabadulnak. Attól ugyanis nem kell félnünk, hogy ők el is kárhoznak, hiszen önként, szívesen, Isten kedvéért adták magukat kárhozatra! Kárhozatba inkább azok jutnak, akik a kárhoztatást szeretnék elkerülni.

Maga Krisztus még jobban, mint az összes szentek, részesült kárhozatban és elhagyatott- ságban. Szenvedése nem valami könnyű fajtájú volt, mint azt némelyek állítják. Nem. Igazán és valóban az örök kárhozatba adta át magát érettünk — az Atyának. Az ő emberi természetére nézve ez ugyanazt jelentette, mint amit jelentene közülünk bárkire nézve az, ha örökre a pokol kárhozatára jutna. Isten iránti szeretetet így megbizonyítván, Isten csakhamar feltámasztotta öt a halálból és pokolból s így szétszakította a pokol zárait. Ebben törekedniük kell az ö követésére minden ő szentjeinek, kinek jobban, kinek kevésbbé. Minél tökéletesebb valaki a sze- retetben, annál békésebb és készebb szívvel tesz eleget ennek. Krisztus maga a legkeserübbet ízlelte meg itt is, azért emlegeti ő oly sokszor a pokol fájdalmait.

Azok, akik mindennek a megértése elől borzadva elzárkóznak, még mindig a test elképzeléseitől vezetettnek, azt hívén, hogy magunkat